Kings Of Convenience – Declaration Of Dependence

Kings Of Convenience

Declaration Of Dependence

(Virgin; 2009)

Értékelés: 8,7

 

 

 

Újra itt a világfájdalom: öt év szünet után Erlend Oye visszatér a Kings Of Convenience-szel, hogy ismét ránk zúdítsa minden búját és bánatát. Ráadásul – ha lehet ilyet mondani – jól teszi, mert a Declaration Of Dependence nem csak a KOC diszkográfiában, de úgy az egész folk/pop világban az egyik legjobb album, amit ezekben a napokban találni lehet. A menőzni próbáló DJ-ből rocksztárrá avanzsálódott Oye ismét megtalálta igazi önmagát, még soha nem volt jó ennyire szomorúnak lenni, mint most.

Valószínűleg az a legfontosabb változás a korábbi albumokhoz képest (2000/2001: Kings Of Convenience/Quiet Is The New Loud, 2004: Riot On An Empty Street), hogy a norvég énekes férfivá érett. Többé már nem esetlen szerencsétlenként, vagy mondjuk ki, balfaszként használja a rajongóit lelki szemetesnek, hanem érett felnőttként, aki képes kordában tartani az érzéseit és meg tudja válogatni a szavait. A Declaration Of Dependence simán megkaphatná az év legjobb dalszövegeiért járó díjat, ha lenne ilyen: minden felvételében rejlik valami mélyértelmű filozófia a sorok közt, és maga Oye is nyugodtan, tisztes távolságból néz vissza az elmúlt öt évre, amiben feltételezhetően volt egy gyönyörű kapcsolata, ami ugyancsak feltételezhetően tönkrement, és most tovább lépni próbálván levonja a konzekvenciákat. A végeredmény egyszerű, letisztult, a hangnem bölcs. A zenék többnyire szolídak, mint egy csendes őszi este, és az a néhány, giccsesnek ható zongoratémás, vagy gitárszólós rész is pont annyira van csak jelen, hogy a hatásukra egy picivel nagyobbat dobbanjon a szívünk, de ne érezzünk semmit túlzónak.

Úgy tűnik, hogy ez a lúdtalpas, gerincferdüléses zenészgeneráció is fel tud nőni, de legalábbis Oye biztosan: szerelemről és elmúlt érzésekről ennyire zavarba ejtő nyugodtsággal énekelni olyan, mintha e öt év során mindannyiunkra ráöregedett volna még pluszban is egy tízest. Nehéz eldönteni, hogy melyik a legkeményebb rész; hallgatni a Renegade kétségbeesett könyörgését, a Mrs. Cold olcsó lekezelését, a Freedom And It’s Owner szomorkásan nosztalgiázó, mindentudó sorait, a Rule My World határozott – és valószínűleg hamis – kijelentéseit, vagy a Boat Behind érzelmeket nélkülöző, tettetett boldogságát, és nyugodtan ide lehetne venni még a többi nyolc dalt is, mert felszínes momentumok nincsenek. A Declaration Of Dependence könnyedén Erlend Oye énekes pályájának a csúcsa lehet – újabb öt év elteltével remélem, hogy megtalálja már a végső boldogságot, és nem fog arra szorulni, hogy ismét ilyen balladákat írjon, legyenek ezek akármennyire is tökéletesek.