Born Ruffians, mondd! Február 26, 2010

A torontói Born Ruffians 2008-as Red, Yellow & Blue című bemutatkozó albuma mára az egyik kedvenc indie lemezemmé vált. A rajta található számok kedves barkácshangulata, a szövegek és az egyedi hangszerelés jócskán túlmutatott az akkori indie színtéren, a végeredmény ráadásul nem volt annyira absztrakt, mint mondjuk az Animal Collective-é, vagy a Grizzly Bearé, így feltételek nélkül lehetett szeretni. Elérkezett az idő a folytatáshoz: május 31-én adja ki a Warp Say It címmel a második albumot, ami hangzásában még egy továbbra is nagyon fiatalos, de valamivel érettebb Born Ruffianst fog bemutatni – sok szaxofonnal és Minimoog-kísérletezéssel. A Sole Brother című szám már le is tölthető ingyen!

Born Ruffians – Say It

01. Oh Man
02. Retard Canard
03. Sole Brother
04. What To Say
05. The Ballad Of Moose Bruce
06. Higher & Higher
07. Come Back
08. Nova-Leigh
09. Blood, The Sun & Water
10. At Home Now

(Emlékszünk arra, hogy május 3-án jön az új Flying Lotus, május 17-én pedig a Jamie Lidell? A Warp kegyetlenül meghajtja a tavaszt.)

Mr. C – Lunar EP Február 26, 2010

Mr. C

Lunar EP

(Wagon Repair; 2010)

 

 

 

 

A Mr. C álnéven techno és house közeli zenéket író Richard West az elmúlt huszonkét év során a lemezlovaskodás mellett több tucatnyi kiváló megjelenéssel bizonyította, hogy megkerülhetetlen figurája a londoni undergroundnak (de például többek közt ő hozta össze a Layo & Bushwacka! párost is), ezért óriási öröm, hogy öt év után új bakelittel jelentkezik, még hozzá nem is akármilyennel. Saját elmondása szerint nyolc hónapot dolgozott a Lunaron, és ez az első olyan kiadványa, aminél nem kérte hangmérnök segítségét, hanem minden munkálatot egyedül végzett el. Az összeállítás három számot tartalmaz, de lényegében egy elgondolás háromféle kivitelezéséről van szó. Az A Full Moon és Waxing kifejezetten lassú, középtempósnak is csak jóindulattal nevezhető darabok, és meglehetősen sejtelmes, ám gyönyörű melódiával vannak felvértezve – modern vérfarkasos horrorfilmek éjféli erdős jeleneteihez kiváló választás lenne. Velük ellentétben a Dark Moon igazi partikedvenc: a könnyed hangokat felerősített bassline váltja és a sebesség is izmosabb, sötét energiákat kölcsönözve ezzel a felvételnek. Jó hallani, hogy ötvenhez közel is lehet még kreatív techno zenéket írni, kellemes meglepetés lenne, ha ezután egy teljes albumnak is nekifutna Mr. C.

Marcel Dettmann – Dettmann Remixed Február 24, 2010

Marcel Dettmann

Dettmann Remixed

(Ostgut Ton; 2010)

 

 

 

 

Tűkön ülve várjuk már Marcel Dettmann bemutatkozó albumát, s amíg késik a német posta, addig rávetettük magunkat a március 8-án megjelenő remix ep-re, ami négy felvétel újragondolását tartalmazza két előadó – pontosabban Dettmann közeli barátai – stúdiójából. Név szerint Norman Nodge-ról és Wincent Kunth-ról van szó, akik ugyan számunkra nem valami ismertek, ám biztos, hogy a Dettmann Remixed jó belépő lesz nekik a nagyok közé. Az eredeti felvételek ismeretének híján nehéz megmondani, hogy milyen munkát végeztek, ezért célszerű úgy tekinteni a kiadványra, mintha rendes szerzői zenéket hallanánk – ráadásul az eredmény így sem okoz csalódást. Az Ostgut Ton által 2008-ban bevezetett húzós techno hangzás dominál bő húsz percben meglepően sokszínűen, vagyis hol pumpálós (Shift), máskor nyers (Unrest), esetleg savas (Vertigo), vagy éppen dubos (Wound Up) köntösben. Szolíd megjelenés a Dettmann Remixed: nincsenek rajta slágertémák, és különösebben nem emelkedik ki egyik szerzemény sem a többi közül, de az egységessége garantálja, hogy a nagylemez megjelenéséig étvágygerjesztőként sokszor hallgassuk.

Lusine – Twilight Február 23, 2010

Lusine

Twilight

(Ghostly International; 2010)

 

 

 

 

Számomra idő kérdése volt csupán, hogy mikor hozza ki a Ghostly International a dreampopos Twilightot Lusine tavalyi albumáról, ami szerintem az A Certain Distance egyik magasan kiemelkedő pontja volt. Ezt a számot egyszerűen nem lehet nem szeretni: kellemes, lágyan simogató elektronikája a tavaszi napsütés arany fényeiben és a hűvösődő ősz szürkébe borult, üres betonterein egyaránt megállja a helyét. Vokál téren Vilja Larjostónak sikerül minden, ami a Two Dotsban nem: nem a kilencvenes évek kínos chillout utánérzése lengi körbe a Twilightot, hanem valami nagyon boldog, nagyon légies atmoszféra – talán egy hosszan tartó szerelemnek azon korai pillanata, amikor még egyik fél sem tudja a következő lépést. Ezt az érzést szájtátós hibátlánsággal ülteti át Jeff Samuel minimalista tech-house-ba. A legszebb hangokat meghagyta, és a vokálból sem vett vissza sokat, a négynegyedek pedig pont annyira dörömbölnek a háttérben, hogy az ember szívét továbbra is melegség töltse el – csak ezúttal már a tánctéren. Más aspektusban hallhatjuk ugyanezt Lusine saját, Elliptical remixében: a hangsúly az ütemekre korlátozódik, így a végeredmény a némi funky hatás ellenére is repetitív, monoton. Egyértelműen a kluboknak szól ez az átirat, de az előbbi kettő közelébe nem ér. Az ep-re felkerült még a Crowded Room című techno felvétel Type A változata is, ami nem csak ötletes elképzelése az eredetinek, de színesebbé, varázslatosabbá teszi ezt a zseniális megjelenést.

BT – These Hopeful Machines Február 22, 2010

BT

These Hopeful Machines

(Black Hole; 2010)

Értékelés: 2,1

 

 

 

Brian Wayne Transeau élő legenda az elektronikus tánczenében. Ő volt az első amerikai producer, aki képes volt masszív kereskedelmi sikert elérni a munkásságával, minek köszönhetően már a kilencvenes évek közepén keresett és óriási név volt a műfajban, ráadásul még így is nagyon sokáig képes volt földalatti, peremmentalitással zenét írni, így tulajdonképpen az utolsó, 2003-as művészalbuma is bőven vállalható volt, noha stílusbeli újdonságokkal nem állt elő már. BT az elmúlt hét év alatt több filmzenét is elvállalt, elmélyült az elektronikával keresztezett rockzenében, feltűnt Tiesto mellett, és csinált egy állítólag nagyon jó konceptalbumot is (számomra ez rejtély), így egy dolog biztos volt: ha a These Hopeful Machines nem is lesz jó, az fix, hogy rengetegen meg fogják hallgatni. Még az olyan, rég nem rajongók is, mint én.

Mux Mool – új szerző a Ghostlynál Február 21, 2010

Brian Lindgren aka Mux Mool bemutatkozó albumát hallgatva azt kell mondanom, hogy aki szerette a Crystal Castlest, annak érdemes odafigyelnie a Skulltaste-re. Na nem azért, mert ismét teljesen elszabadulnának az Amiga-cuccok, de azért hangulatban rendesen körbe lengik a húsz felvételt. Stílusilag nagyon színes az album, gyakorlatilag az 1990-es évek rnb-jétől new wave himnuszokon át egészen a technóig és újkori hiphopig minden van. A Ghostly International ezzel sem lőtt mellé, figyeljétek a március 22-i megjelenést!

Mux Mool – Skulltaste

01. Ballad Of Gloria Featherbottom
02. Hog Knuckles
03. Enceladus
04. Skulltaste
05. Breakfast Enthusiast
06. Dandelion
07. Get Better John
08. Wax Rose Saturday
09. Death 9000
10. False Worship
11. 1st And 4th
12. Wolf Tone Symphony
13. SFW Porn
14. Crackers
15. Morning Strut
16. No Black Crayon (Digital Bonus)
17. Air Justins (Digital Bonus)
18. Stay Calm (Digital Bonus)
19. NAFE (Digital Bonus)
20. Lady Linda (Digital Bonus)

Joy Orbison – The Shrew Would Have Cushioned The Blow EP Február 20, 2010

Joy Orbison

The Shrew Would Have Cushioned The Blow EP

(Aus Music; 2010)

 

 

 

 

A dél-londoni Peter O’Grady – vagy ismertebb nevén Joy Orbison – a dubstep egyik legismertebb feltörekvője napjainkban. A tavalyi debütáló ep-jéről (Hyph Mngo / Wet Look) az első szám több nemzetközi magazinnál is elnyerte az év elektronikus tánczenéje díjat, ami kellő ideig biztosított reflektorfényt a huszonkétéves művész számára ahhoz, hogy gyorsan megszilárdítsa pozícióját még pár kiváló zenével. A legújabb, The Shrew Would Have Cushioned The Blow ep ékes bizonyítéka ennek: Orbison nem igazán feszegeti önnön határait, sőt, kifejezetten biztonsági megjelenésről van szó a Hyph Mngo után, de ettől a végeredmény még nagyon jó. A címadó felvétel hozza a már jól megszokott melankólikus-eufórikus, future garage-os posztdubstepet – vagy ahogyan a magyar blogszférában hivatkoznak rá nemes egyszerűséggel: mainstream dubstepet. Mélyről feltörő, szinte izzó hangok őrjítik meg az ütemeket, a töredezett vokál pedig épp annyira van csak minimálisan elszórva a számban, hogy a női hang szexissége még uralkodó maradjon. A kiadvány másik új száma (So Derobe) némi elmozdulás a sztenderd Joy Orbison-képlettől. Álmodozó hangvételű, kozmikus távlatokba elkalandozó témáról van szó, a férfi ének a késői kilencvenes évek soul/rnb korszakára emlékeztet. Ezzel szemben a címadó zene b-oldalon található Actress remixe apróbb csalódás: elvész az eredeti anyag varázsa a house interpretációban, és nem is kerül hozzá semmi ellensúlyozandó plusz. Persze lehet, hogy megfelelő kontextusban a tánctéren még működhet.

Bemutatkozik a Hundred In The Hands Február 19, 2010

Az elmúlt pár évben nem egy tehetséges popzenekar felbukkant Brooklynból, így nem csoda, hogy a helyi Hundred In The Handsre azonnal felkaptuk a fejünket, arról nem is beszélve, hogy a bemutatkozó kislemezük a Warpnál jön ki, ahol eddig nem nyúltak mellé a témát illetően. A formációról annyit kell tudni, hogy lényegében egy duó (Eleanore Everdell + Jason Friedman), a zenéjüket nyári gótikaként jellemzik, de persze ott van benne a punkos, indie-s attitűd is kiegészülve az 1980-as évek New Yorki underground dub hangzásával és az elegáns francia pop stíluselemeivel. A Dressed In Dresden ep-jük április 5-én jelenik meg (a felvétel ingyen letölthető), és a bakeliten olyan remixerekbe futhatunk bele, mint Kyle Hall, a Various Production és Maxime.

The Hundred In The Heads – Dressed In Dresden

A1. Dressed In Dresden
A2. Dressed In Dresden (Kyle MF Hall Remix)
B1. Dressed In Dresden (Various Remix)
B2. Dressed In Dresden (Maxime 2600 In My Hands Remix)