Four Tet – There Is Love In You

Four Tet

There Is Love In You

(Domino; 2010)

Értékelés: 8,8

 

 

 

A elektronikus klubzenében a minimál hangzás, vagy minimál esztétikum az egyik legelterjedtebb munkaeszköz a 2000-es években. Az irányzat első képviselői a műfajban egy évtizeddel korábbról, az Underground Resistance-kori Detroitból származnak: az ő elképzeléseiket értelmezték újra – jobbára németek – az évezredforduló környékén. Természetesen a minimalista hozzáállásnak továbbra is létezik egy nagyon kísérleti és folyamatosan határokat feszegető vonala (ennek európai vezéregyéniségei Robert Henke és Mika Vainio), a legfontosabb esemény e mozgalomban mégis az, hogy techno kiadók, mint például a kölni Kompakt és a berlini BPitch Control az előbb említett újraértelmezéssel képesek voltak ezt a hangzást széles körben is könnyedén befogadhatóvá tenni. Annyira, hogy a 2004-2005-ben történő globális térhódításra rengeteg neves dj és producer egyfajta miniforradalomként emlékszik vissza, és jó négy évig (az úgynevezett Berghain sound megjelentéig) ezt tartották a legizgalmasabb tánczenei alkotómódszernek.

A londoni Kieran Hebden, vagy Four Tet az a fajta művész, aki egyszerre legalább háromféle különböző projektet pörget, így nem csoda, hogy annak idején – egy folktronica és egy posztrock album közt – az ő érdeklődését is felkeltette a minimál hangzás. Ennek az első lenyomata a 2006-os Pockets 12” b-oldala volt, amit két évvel később a négyszámos Ringer ep követett, és akinek van füle az újdonságokra, az nagyon jól hallhatta, hogy Hebden a kortársaival ellentétben mennyire másképp értelmezte a „minimalistának lenni” szerepkört. Míg a techno kiadók zöme a minimált tükörsimára csiszolt, végtelenül gyönyörű, már-már túlontúl elegáns felvételek írásához használta kiváló segítségként, addig Hebden ama szabadstílusban szobrászkodott a hangzással, amit Steve Reid világhírű jazzdobostól tanult el a két Exchange Session album rögzítése során.

A There Is Love In You című új Four Tet-lemezen e szabadstílusú mentalitás hallható kilenc felvételen át. A végeredmény nem a legkülönlegesebb, de mindenképpen a legjobban megvalósított Four Tet-kiadvány. A felvételeket a szerző kevés, tényleg csak pár hangmintából kiindulva írta meg, így e hangok megállás nélküli, szüntelen ismétléséből kifejtett hipnotikus hatása képezi az album lelkét. Az utolsó szám előtt található Plastic People-ban percről percre építkeznek a rétegek egymásra, szinte ciklikusan, azonban a zene kétharmadánál érkező kiállásban ahelyett, hogy valami új téma jönne elő és bontakozna ki végső kiteljesülésbe vezetve, Hebden nemes egyszerűséggel csak visszarakja a négynegyedeket, feleannyi réteggel. Ez a fajta minimalizmus jellemzi a There Is Love In You-t végig; ezt helyezi Hebden mélységbe különböző hangszerek lüktető, vagy éppen melankolikus játékával. A bevezetést követő Love Cry pulzáló jazzdobjain (Steve Reid?) kibontakozó, már-már viharosan tomboló hangminták és a folyamatosan ismétlődő vokál katartikus élménye, illetve a lemezt záró She Just Likes To Fight félénk gitárjából és dobjából eredő szolíd tüneményesség azt a két végletet tükrözi, amit a minimalizmusból ki lehet hozni, meghatározva ezzel egy képzeletbeli világ két végpontját. A többi számon keresztül fedezi fel Hebden az ezek közt lévő ismeretlen területet, és aknázza ki szinte teljesen a lemez potenciálját.

Tavaly márciusban azért nem szerettem a Grandfather Paradoxot, mert a készítői rossz irányból megközelítve akarták tovább gondolni a minimalista hangzást. Csupán leheletnyi különbség van a minimalista és az egyszerű zene közt, így könnyű az utóbbi csapdájába esni, ha túlságosan merész kalandra vállalkozik a művész. Hebden Four Tetként azonban sikerrel abszolválta ezt a küldetést: a There Is Love In You-n elemében ragadja meg a témát, és a kevesebb több-elvet használva alkot szebbnél szebb dalokat, amik légies ambientjeikkel és csilingelő hangjaikkal a Rounds és Evertyhing Ecstatic lemezekre utalnak vissza, ugyanakkor épp annyira megtalálható rajtuk az Exchange-ben és az Avatar stúdióban eltöltött improvizációs korszak hatása is, mint mondjuk a Buriallal írt számok szellemisége (az Angel Echoes vokáljának a játékossága mindenképp erre utal). E mellett a szerző elhint egészen apró poénokat is – a This Unfolds olyan, mint egy instrumentális Chemical Brothers zenének a minimal változata a kilencvenes évek végéből – jelezve, hogy néha azért hátra is kell nézni ahhoz, hogy egy újabb szintre tudjon lépni a művészet.