Gonjasufi – A Sufi And A Killer

Gonjasufi

A Sufi And A Killer

(Warp; 2010)

Értékelés: 7,8

 

 

 

Változnak az idők: Las Vegast és a sivatagot egészen mostanáig semmi mással nem lehetett elképzelni, csak bluesszal, vagy más rock közeli aláfestéssel egybekötve. Még a 2005-ös Dominóban is Tom Waits jelenik meg az acid trip közepén, csak hogy mondjak egy példát. Azóta viszont már más szelek fújnak, hiszen itt van a helyi Gonjasufi, aki bemutatkozó lemezén újrarajzolja a lepukkant útszéli benzinkutakról és kocsmákról ismert sztereotíp képet, pontosabban szürke árnyalatba borít mindent, és olcsó szintetizátorokkal, illetve jól felismerhető, karakteres hangjával mesél delíriumos állapotban különféle történeteket egy sötét bokszban, megállítva az időt hajnali háromkor, pont a vidám nosztalgiából fájó elkeseredettségbe átváltó pillanat kellős közepén.

Az A Sufi And A Killer így többnyire egy féligazságokból álló, de azokat nagyon jól előadó album, ami a hangulatunkhoz igazodva képes mindig más arcával ránk mosolyogni és támaszt nyújtani. Választék ráadásul van, ugyanis húsz felvétel került fel a Warp legújabb kiadványára. Ezek többnyire elmúlt szerelmekről szólnak, de sok a vallási ihletésű téma is az egyszerűbb átvezető, szándékosan semmitmondó részekről nem beszélve. Nagy előnye az A Sufi And A Killernek, hogy jól van kiegyensúlyozva: kevésbé hatásosnak tűnő számokkal vezeti a hallgatót a tetőpontig, majd visszavesz az intenzitásból, és egy újabb mélypont után ismét elkezd emelkedni felfelé, hangulat tekintetében egyfajta képletes értelemben vett színuszhullámot kiadva. Ehhez párosul Gonjasufi kellően eredeti előadásmódja; a hangja semmi eddigihez nem fogható. Egyszerre rendkívül határozott és szilárd, ugyanakkor törékeny és reménytelenül elveszett – elég csak a lemez elején lévő Sheep és She’s Gone átmenetben megfigyelni ezt.

A dalokat zömmel Gaslamp Killer jegyzi (vélhetően ebből adódik a cím), de felkerült az Ancestors is Flying Lotustól. A hangzás direkt nem akar elektronikus lenni, közben azonban mégis nagyon az. Hiába próbálták a producerek elmaszkírozni a szintiket és hangmintákat, a végeredményen érződik, hogy ez egy 2010-es lemez, mégha sokszor valóban úgy szól, mintha egy 1960-as években elkallódott bakelitet túrtunk volna elő a pincéből. Ez azonban tulajdonképpen nem baj: csak úgy, mint Gonjasufi hangja, a témák és az ív, itt is megtalálható az a kettősség, ami nem hagyja egysíkúvá válni és unalomba fulladni az A Sufi And A Killert. Rengeteg apró ötletszilánkból áll össze kerek egésszé, amiben a szerző mindenhol helyt áll, legyen szó akár a bluesosabb, akár a szintisebb, vagy éppen az etnikai/folk kitérőkről. Tricky rajongói imádni fogják, Las Vegas az új Bristol.