Mux Mool – Skulltaste

Mux Mool

Skulltaste

(Ghostly international; 2010)

Értékelés: 7,5

 

 

 

Briand Lindgren 2010 legnagyobb geekje: soha meg nem jelent videójátékok képzeletbeli soundtrackjeit, virtuális valóságok klubzenéit és sok más, pixelhalmazon alapuló fémvázas elektronikát mutat be Mux Moolként élete első nagylemezén, a Skulltaste-en. A minnesotai művész több évnyi munkából válogatta össze legjobb zenéit a Ghostly International kiadványára (természetesen azért elég sok vadonatúj szerzemény is hallható), ami ennek köszönhetően stílusokban változatos és aktuális, bemutatva mind az újhullámos hiphop, a dubstep és a klasszikusabb techno adaptációját Lindgren retrofuturista birodalmában.

Annak ellenére, hogy a lemezre felkerült tizenöt felvétel hangzásvilága viszonylag egységes, meglehetősen téves lenne kijelenteni, hogy van akár két hasonló darab is köztük. A Skulltaste alapvetően háttérzene, de olykor képes annyira behálózni a hallgatót, hogy gyönyörű hangjain kívül ne koncentrálhasson semmi másra. A hangulatában helyenként van valami kellemesen bohókás, akár gyermekies (az A Ballad Of Gloria Featherbottom leginkább olyan, mintha egy tizenkétéves bolondozna a születésnapjára kapott szintetizátorával), de nem csak erről szól a Skulltaste, sőt. Ha kell, Mux Mool el tudja hozni Daft Punkék legszebb neobarokkos pillanatait saját interpretációjában (Enceladus), és képes tökéletes aláfestést biztosítani az UV-fénybe borított bárpultok lassan folydogáló, de komoly (Dandelion), vagy éppen vidám italozásaihoz is (Get Better John). Az album érdekessége, hogy digitális formában kiegészül egy bonus ep-vel, amin korai Mux Mool-darabok hallhatóak. Nyugodtan felférhetett volna ez az öt további szám is a cédére, mert vetekszenek a legjobb pillanatokkal. Vagy akár azt is mondhatjuk, hogy a színváltós Nafe a legjobb mind közül.

Sok ismerős hang van a számokban, de Lindgren zsenijének köszönhetően egyszer sem érezzük, hogy másolatokat hallgatnánk. Egyértelmű, hogy a szerző nagyon jóban lehetne a Crystal Castlesszel, de mégsem vett át tőlük semmit, mint ahogy vélhetően flörtölhetne Ikonikával is, holott a Nintendóra, varázsgombákra és legyőzhetetlen mega-brutál főszörnyekre rá sem bagózott. Biztos, hogy sok Hudson Mohawke és Rustie zene is megfordul a lejátszójában otthon, de nem annyira ütemvezéreltek a munkái, mint a new wave hiphop vezető alakjaié. Ezért megunhatatlan a Skulltaste: minden egyes pillanata ismerős, de mégsem találkoztunk vele eddig soha. Mintha mindig köztünk lett volna, rejtőzködve. Egy igazi virtuális anomália, ami hol felbukkan és elvarázsol minket, hol eltűnik és kereshetjük örökké – majd úgyis akkor talál meg minket, amikor ő akar. Mux Moolból tökéletes idoru lehetne.