Alex Smoke – Lux

Alex Smoke

Lux

(Hum+Haw; 2010)

Értékelés: 8,1

 

 

 

Skócia technoexportja soha nem lett világhírű, holott az ottani mozgalom is elég sokat tett a stílusért, ráadásul az utóbbi évekre a szerzők hangzása egyre eredetibbé és markánssá vált. Ennek ellenére az országban valahogy nem épült ki akkora ipar e klubzene köré, mint a szomszédos Angliában: tulajdonképpen a glasgow-i székhelyű Soma az egyetlen kiadó, ami nagy hírnévre tett szert (kevesen tudják, de például a Daft Punk első kislemezei is náluk jelentek meg), ráadásul fiatal technoművészek folyamatos áramoltatásával mindmáig vannak náluk új ötletek, van megújulás. Ha definiálni akarjuk a helyi művészek hangzását, akkor sötét energiát sugárzó, ütemvezérelt témákra kell gondolni, sokszor erős hi-tech futurisztikus beütéssel, amik az éppen aktuális trendeket hanyagolva a klasszikusabb, hagyományosabb minimal, electro és kísérleti zene elemeit integrálják magukba.

Az utóbbi években számos izgalmas albumot hallhattunk e fajtából, közülük talán Vector Lovers, Octogen és a Repeat Repeat megjelenései voltak a legjobbak, de a szomszédból régi-új visszatérőként bevándorolt The Black Dog, illetve a francia Lee Van Dowski & Quenum dolgai is jelentősen segédkeztek a skót techno (ha nevezhetjük így) alappilléreinek megszilárdításában. Ebben a körben jelent meg az utóbbi években a szintén glasgow-i Alex Menzies is, aki 2005-ben és 2006-ban, a sötét, hűvös Incommunicado és a fényes, légies Paradolia nagylemezekkel (és tucatnyi egyéb bakelitmegjelenéssel) egymaga képes volt annyi fantáziát vinni az akkoriban második virágkorát élő minimalista technóba, hogy a peremvidéki pincék tánctereit újra menő lett hideg, idegen és gépies hangokkal megtölteni.

Az azóta eltelt közel fél évtizedben Menzies hangzása nem sokat változott, ám annál magabiztosabb, célratörőbb lett: az itt teljes egészében meghallgatható, Lux című albumon bő egy órában keresztezi az első két album világát, még az egyes felvételeken belül is. Vegyük például a nyitó Ikost: gyönyörű ambientek és természetben rögzített hangok találkoznak Vladislav Delay glitches, paranoid zajával, miközben az egész alatt egy finom négynegyedes dobritmus duruzsol, gépszíjként szállítva magán a rétegeket. Az efféle megoldások gyakori jellemzői a Lux rövidebb számainak; ezzel szemben a hosszabb felvételek egy-egy dimenzióra koncentrálva mozognak, nagyon erősen pulzáló, hipnotikus hatást érve el. A gyűjtemény két leghosszabb és legjobb számában – Blingkered, Paracelsus – például még csak hagyományos kiállások sincsenek, egy huzamra lemegy minden, ami Menzies fejében alakot öltött.

A legszembetűnőbb változás az Incommunicado és a Paradolia után, hogy a Luxon minden számban óriási pezsgés van, egy pillanatnyi üresjáratot nem engedélyez a szerző. Mindig mindenhol cirpeg valami, miközben kontextuson kívüli, szürreális hangok szakítják meg az ütemből fakadó vibrációt. Nem a háttérbe szánta Menzies ezt a lemezt: a Lux fokozott odafigyelést igényel, és cserébe képes lekötni a hallgatót mind a hatvankét percben. Igencsak dinamikus, sodró témák süvítenek végig számról-számra, azonban paradox módon mégis ülve a legjobb elmélyedni bennük. A szerző előszeretettel nyúl vissza a kilencvenes évek kísérleti és idm stílusában kiaknázott hangszobrászkodáshoz: erre talán az egyik legszemléletesebb és legbeszédesebb példa a Nothing Changes, aminek sercegése és lüktető alapja akár Warp-közeli előadók örökzöld munkáit is felelevenítheti. Természetesen jelen van a múlt évtized is: az Equate ismétlődő, monoton szintetizátora a még ma is oly népszerű minimalista alkotómódszer egyik nélkülözhetetlen védjegye.

Talán nem minden másodpercében hibátlan ez az album, de vitathatatlanul olyan, amire a technónak ma evolúciós szempontból szüksége van. Menzies sokéves munkája többet tesz hozzá a stílushoz 2010-ben, mint eddig bármi más, ráadásul pont olyan mértékben tekint vissza, hogy a felhasznált elemek kortalanná teszik a Luxot, nem klasszikussá. Emiatt az embernek nincs olyan érzése, hogy egy közel tökéletes, de valamilyen értelemben ismét csak “történelmi lecke” jellegű kiadványt hall; ez az album elemében ragadja meg a technót a jövőből érkezve – egy veszélyes, fémes és kevésbé színes jövőből, ami egyszerre rendkívül ijesztő és nagyon vonzó. Az pedig mennyire jó már, hogy ebben a barátságtalan utópiában is léteznek Menzies gyönyörű vonósai és vokáljai – még akkor is, ha mondjuk az utóbbiak kicsavarodottsága miatt az embert a hideg kerülgeti és libabőrös lesz, semmint jó társaságban érezné magát.

(Ez az írás jófejségből a Quarton jelent meg előbb, tegnap.)