Flying Lotus – Cosmogramma

Flying Lotus

Cosmogramma

(Warp; 2010)

Értékelés: 8,0

 

 

 

Steven Ellison, a huszonhét éves Los Angeles-i beatmaker Flying Lotus-projektje sokat öregedett az elmúlt két évben. Manapság hallgatni a legutolsó, szülővárosáról elnevezett nagylemezét egyre jobban megkérdőjelezi a jogosságát mindama hype-nak és magasztalásnak, amit a warpos debütálásáért kapott. Ma már nyilvánvaló, hogy a Los Angeles nem volt egy jó album; túlságosan önfejűen, gondolkodás nélkül lőtt el zseniális ötleteket, amikből aztán mások húztak hasznot. Mégis, egy új produceri generáció első nagy műveként meghatározó pillanata lett a második posztrave korszaknak, kielégítve azokat az igényeket, amiket az állandóan naprakész UK bass mutációk mindmáig nem akarnak, vagy nem is tudnak. Frissítette a hiphop korosodó, letűnt korokat szimbolizáló ütemképleteit és szerkezeti megoldásait, miközben bátran hozzáadott annyi utópisztikus, technoid elektronikát a stílus hangzásvilágához, amennyit Madlib és a néhai J Dilla soha nem mert, ugyanakkor utólag szemlélve szükségeltetett ahhoz, hogy ez a zene Európában is masszív – sőt, a hazai pályáénál masszívabb – rajongótáborra tegyen szert.

A Cosmogrammán a szerző már nem követi el ugyanazt a hibát újra. Az új Flying Lotus-album felháborítóan szemtelen és vérlázítóan jó: Ellison úgy fejleszti tovább saját hangzását, hogy az eredetiség elvét elvetve másoktól vesz kölcsön mindent, amiben fantáziát lát. Ki gondolta volna például, hogy a lemez legjobb száma az a Do The Astral Plane lesz, amit akármilyen megközelítésből nézünk, nem több egy sima funky house-nál, amit bármikor megírhattak volna 1997 és 2004 között, sőt, valószínűleg meg is írtak? Vagy: el tudta bárki is képzelni, hogy vendégénekesként éppen Thom Yorke-ot fogjuk üdvözölni az albumon egy olyan zenében, ami lényegében nem sokban különbözik bármelyik kísérletibb Radiohead-számtól? Aligha – közben viszont mindkét példa kíválóan működik: a Do The Astral Plane kellemes bugidiszkó olyan alappal, amiért egy Dimitri From Paris-kaliberű lemezlovas ölni tudna, míg az …And The World Laughs With You című kollaboráció Thom Yorke-kal egyszerre kellően magába fordulós és dögösen elektronikus ahhoz, hogy menő legyen mind a Warp újkori elektronikájába, mind a Radiohead introvertált rockjába szerelmesek körében.

Persze vannak kevésbé nagy ívet leíró inspirációk is. Az albumot záró Galaxy In Janaki filmzenés, nagyzenekari elemei egyértelműen Daedelus 2006-os Denies The Days Demise kiadványát elevenítik fel (igazából a Cosmogrammán sok olyan pillanat van, ami a viktoriánus kori öltözködést előnyben részesítő avantgárd hiphoppert juttathatja eszünkbe), míg a space jazzes részek, mint amilyen az Arkestryben is van, Ras G azon tavalyi sikerlemezéhez nyúlnak vissza, ami a legötletesebben és legtökéletesebben valósította meg mindazt, amiben a Los Angeles szégyent vallott. A Cosmogrammán viszont nem lőtt mellé semmivel Ellison: több fantáziát visz ugyanakkora terjedelembe, mint két évvel ezelőtt, és ezúttal minden a helyén van, éppen akkora hosszban és terjedelemben hogy az tökéletesnek hasson. Az összhatás sokszor zsúfoltnak tűnhet; nem egyszer van, hogy a felvételekbe több került mint amennyit elbírnának, azonban nem oltják ki egymást ezek az elemek – a miértre ne keressünk választ, ez Ellison zsenialitása. Profin biztosítja, hogy sokszor visszatérjünk mindig más és más hangokat felfedezni, gyakorlatilag megunhatatlanná téve ezzel a lemezt.

Mary Anne Hobbs összegezte legjobban a Cosmogrammát február végén: egy új zenei nyelvnek, valami globálisnak a kezdete. Sokkal slágeresebb, könnyebben emészthető, mint eddig bármi a művésztől. Jót tesz neki a középtempósodás is; sodró lendületével sokkal jobban életre kelti Ellison ötleteit, mint a Los Angeles bizonytalanul váltakozó sebessége, amin minden kiszámíthatatlan és csapongó volt. Ezúttal egy érettebb, felnőtt albummal van dolgunk: a Cosmogramma Flying Lotus 3d-ben, univerzumnyi területet birtokolva – most már csak az maradt megválaszolatlan kérdésként, hogy emberünk ugyanezt hozni tudja-e a jövőben csak és kizárólag saját ötletekkel is. Na, nem mintha lenne okunk bármiféle panaszra.