Quentin Harris – Sac•ri•fice

Quentin Harris

Sac•ri•fice

(Strictly Rhythm; 2010)

Értékelés: 8,0

 

 

 

A 2006-os No Politics című nagylemeze óta nem adott ki új zenét Quentin Harris, s ez meglehetősen szokatlan húzás volt a New York-i house mágustól, hiszen azt megelőzően évente több tizenkétinchest is simán bevállalt, ráadásul ezekből nem egy felvétel mixlemezek ellepésére volt képes (a Let’s Be Youngra emlékszünk még, ugye?). Volt mit pótolnia tehát a Sac•ri•fice albumnak – igen, pontokkal tagolva –, és nem is okoz csalódást. Harris nem tudom min ügyködött négy éven át, de csak hibátlan zene hagyta el a stúdióját.

A Sac•ri•fice az elejétől a végéig úgy szól, mint egy igazi örökzöld house album, minden pillanata aranyban pompázik. Harris megtartott mindent a múlt évtizedből, ami jó volt a deep house-ban, meg úgy en bloc a stílusban, és ehhez hozzáadta a jelenkor legjellemzőbb elemeit: a sötétséget és az erőt. Az utolsó számtól eltekintve borzasztó izmos alapokon dübörög a Sac•ri•fice, egy másodpercnyi pihenést nem enged, ráadásul a dalszövegek jól megírtak és közvetlenek, a vokálperformanszokban nincs kivetnivaló. Ultra Naté a Give It 2 U-ban tizenöt évet fiatalodik (4:08-tól remélem elájulunk mind), és úgy énekel, mintha pályája csúcsán járna, de ez utóbbi megállapítás érvényes mindenkire a lemezen. Az összes énekes a maximumot hozza ki magából, minek eredményeként ezerszer megénekelt üzenetek ezeregyedik alkalommal is élvezetesek és hitelesek (pl.: Baby Gets High, Do The Right Thing), gyakorlatilag üresjáratoktól mentesen levezényelve hetvennyolcpercnyi masszív döngölést, ami mostanában már példa nélküli az elektronikus zenében.

A változatosság a siker kulcsa: nyolc énekes tölti ki a tizennégy felvételt, és mindegyikőjüknek igencsak markáns, jól felismerhető hangja van. A tartalom is sokszínű, a deep house-ból eredő romantikus, vagy éppen szexi dalszövegek mellett hallhatjuk Koffee-t, amint afrikai törzsek tüzét körbeugrálva énekel a kontinensről, Drew Vision eszmefuttatását a szerelemről a nagyon slágeres címadó dalban, vagy Aaron Carlt a beszédes című Apologize-ban. Harris nem bánt csínyján az alapokkal sem, hol a tribal, hol a deep hangzás felé nyúl az album, miközben egyszer elektronikusabb, másszor hangszeresebb a körítés. Sokszor szögelős az összhatás, helyenként kifejezetten zúzós, amihez nagyon jól illenek a törtütemek (Why Me), és rendkívül szellemes, ahogy Harris a Waitben fél perc dubstepet süt el, majd többet hozzá sem nyúl a stílushoz. Ütős albummal van így dolgunk: újat ugyan nem mutat, de elképesztő színvonalon és bámulatos módon vonultat fel briliáns ötleteket és megoldásokat egy olyan stílusban, amiből állítólag már régen kihoztak mindent, amit csak lehetett.