dOP – Greatest Hits

dOP

Greatest Hits

(Circus Company; 2010)

Értékelés: 7,8

 

 

 

Elképesztő mennyiségben ontja idén a francia dOP triója a zenéit a hallgatóközönsége elé. A nyári Watergate 06 tizenkét felvétele után itt van az első lemeznek meglehetősen vicces című Greatest Hits újabb tizennégy számmal, az összhatás pedig talán még egy leheletnyivel jobb is a Watergate-sorozatban dj szettnek álcázott performanszuknál. Aichelbaum, Vandesande és Illel ezúttal az ütemszinkronizálásnál komolyabb koncepcióval dolgozott, a zenék többségét trekkek helyett könnyedén értelmezhetjük dalokként. Szinte mindegyikben egy-egy pici világ, egy külön történet elevenedik meg. Az ugyan továbbra is érződik, hogy Illelnek nem túlzott erőssége az éneklés, ellenben az előadásmódja és a témák kompenzálják ezt, másrészt pedig Emmanuel d’Orlando kompozíciói a Macedón Nemzeti Rádió Szimfonikus Zenekarának játékával igazi filmzenehatást kölcsönöznek a Greatest Hitsnek, ami így igazából csak első ránézésre tűnik komolytalan kiadványnak – valójában minden egyes hallgatással csak többet és jobban mutat be a dOP művészi elképzeléseiből.

Bődületes mértékű hangszeres jelenlét van az albumon, rengeteg vendégzenész és producer tűnik fel a számokban, amik zömmel azt a lassú narrálású sejtelmességet árasztják magukból, ami az ország filmiparára is régóta jellemző. A dalszövegek egyszer feltűnően részletesek, minden egyes jelenet tűélesen kirajzolódhat előttünk, máskor viszont töredezettek, hogy a hallgató saját maga tegye helyére a részleteket és színezze ki az elé táruló világot. Illel különféle érzelmekről (kétségbeesés, harag, szerelem), Istenről és drogokról énekel, az ütem pedig jól igazodik a témákhoz, mondhatni a dobok felveszik a történetek lüktetését, tempóját. Kevés, alig két-három klasszikus house darab található az albumon, a trió képzeletének semmi sem szabott határt, így egyszerre van jelen jazz, blues és funk, valamint nem hiányoznak a kötelező gitáros és zongorás részek sem. A Greatest Hits így egy jó képzelettel megáldott, színvonalasan kivitelezett művészlemez a tánctér legőrültebb szórakoztatóitól. Nem esik abba a csapdába, hogy túlzottan nehezen emészthető legyen, ellenben van benne annyi ötlet, hogy pár hallgatás után se unjuk meg.