The Machine – RedHead

The Machine

RedHead

(Rekids; 2010)

Értékelés: 6,9

 

 

 

Matthew Edwards félretette a Radio Slave alteregóját a RedHead-projektje kedvéért, noha nem teljesen világos, hogy miért. Nyilvánvaló, hogy a kiadványon lévő hat szám villalobosi módon elképzelt, hangmintaalapú gigantikus kollázsai nem éppen azt reprezentálják, amiről idáig ismertük a szerzőt, de, a RedHead egy szolíd album, és bizonyára erősebb támogatást kapott volna, ha Edwards jól bejáratott művésznevén jelenik meg. Vannak ugyanis rajta felvételek, amik annyira távol vannak mindentől a kortárs elektronikus klubzenében, hogy a lemez egyszerűen nagyobb figyelmet érdemelne. Szédületes hallani, ahogy például a Continental Driftben parttalanul sodródunk egy kísértethajón a borús ködben, az óceán végtelenül hömpölyög alattunk, a levegőből áramló párás ambient-szelek pedig igazi horrorisztikus hangulatot teremtenek. Ennek az ellenkező pólusa a lemezt záró Root People, aminek háttérbe vesző törzsi kántálása, ritmusos tapsjátéka és felszabadult négynegyede egyenesen a szárazföld szívébe vezet minket. Érdekes lehet megfigyelni, hogy ez a két felvétel összesen huszonkilenc perc, és a RedHead legjobb pillanatai. Meglepő módon Edwards minél rövidebb darabokat ír, annál kevésbé működik a hipnotizálás. A Leopard Skin üressége és a szabadjazzes Spell Bound az album legötlettelenebb része. Egyáltalán nem lett volna baj hat szám helyett csak hármat szerepeltetni, mert mind a töltelékzenék, mind a hatvannyolcperces hossz rossz elképzelésnek bizonyultak.