Az utolsó szó jogán December 27, 2010

Inkább előbb, mint utóbb mondom ki az elkerülhetetlent: akármennyire is feszülök meg, sajnos nincs már energiám írni ezt a blogot. Magyarázkodhatnék, mert megvannak az indokaim – a legegyértelműbbet azért elmondom: imádok főállásban blogolni, de egy forintot sem látok belőle. Valami másra szeretném azonban felhívni a figyelmeteket, pontosabban azokét, akik továbbra is szívesen olvasnák az írásaimat. Kezdve azzal, hogy nem zárom be ezt a weboldalt; az eddigi tartalom továbbra is elérhető lesz, és ki tudja, egyszer elképzelhető, hogy tudom majd folytatni.

Ami a többit illeti: nagy reményekkel írtam közel két évig a Quartra, szerettem is, de október óta már ott sem publikálnak. Az ok nagyon egyszerű, az elektronikus zene nem fő prioritás ott, és belefáradtam, hogy minden cikkemet el kellett magyarázni, hogy miért akarom megírni, ráadásul még így is általában csak minden hatodik, vagy nyolcadik javaslatomat okézták le. Megértettem és elfogadtam, hogy erre a tartalomra nincs a Quarton szükség. Sok sikert kívánok nekik a továbbiakban, remélem ki tudnak majd építeni egy olyan adatbázist, ami elősegíti, hogy a fiatalabb generációk is elkezdjenek új zenéket hallgatni és folyamatosan keressék az izgalmasat.

Hasonló okokból kifolyólag a Recorderen sem folytatom tovább, noha ott nem is nagyon kezdtem el semmit. Sajnos náluk minden tartalmat a főszerkesztő dönt el, és amit nem ismer, arról nem hajlandó semmilyen formában cikket kirakni, úgyhogy az elektronikus zenei segítségemmel gyakorlatilag használhatatlan író voltam ott.

Ami így marad: Kultblog. Aki nem ismerné: ezt a blogot (magazint?) még Csabával találtuk ki valamikor 2006 nyarán egy kuplungos sörözés alkalmával (őt még a partyorigós időkben ismertem meg, lassan tényleg ancient history, ahogy divatos mondani), egy évvel később megcsinálta az oldalt és toborzott egy halom embert. Egy nagyon klassz site, én imádom és sok szempontból a sajátoménak is érzem. A szerkesztők egytől egyig jó ízléssel rendelkező, lelkes emberek. Inspiráló köztük lenni és írni. Persze eddig is írtam, az interjúsorozatom például óriási sikert aratott, ezért a jövőben a szabadidőm e tevékenységre szánt részét csak és kizárólag a Kultblogba fogom fektetni. Január 3-án ráadásul megtörténik a régóta várt dizájnváltás is – érdemes lesz gyakorta látogatni az oldalt.

Köszönöm mindenkinek, aki szerette és olvasta ezt a blogot. Sokatokkal találkoztam bulikban, aminél jobb dolgot elképzelni sem tudtam volna soha. Remélem összefutunk ezentúl is.

:xxxx

2010 dobogós albumai December 20, 2010

2010 legjobb mixei/válogatásai December 12, 2010

2010 legjobb albumai December 10, 2010

VA – Worth The Weight: Bristol Dubstep Classics December 2, 2010

VA

Worth The Weight: Bristol Dubstep Classics

(Punch Drunk; 2010)

Értékelés: 8,2

 

 

 

Az úgynevezett bristol soundnak a létezése óta feneketlen mélysége van; ha éppen nem a basszus visszhangozza ezt, akkor a rémisztően sötét hangszerelés, vagy a sokszor elkeseredett énektémák. A Punch Drunk nevű helyi dubstep kiadó az elmúlt pár év során jól adaptálta e világfájdalmas életérzést az elektronikus zene legmagányosabb stílusába, a Worth The Weight címmel kiadott kétlemezes válogatása egy új alkotógeneráció saját értelmezésű, újszerű önkifejezése annak, ami a triphop óta globális tényezőként van jelen. Kiváltképp az első korong tizenhárom felvétele húz le minket kabátzsebünkbe tuszkolt súlyos kövekként a búskomorság és melankólia mindent elnyelő sötétségébe. Nem lehet menekülni a számok kényelmetlen fogságából: Peverelist, Appleblim és Headhunter különböző megközelítésekből hozzák a hallgatót szorongásba, legyen szó akár egy lelassult szívdobogást ijesztően imitáló ütemről, vagy olyan hangjátékokról, amik csak halvány, szürke árnyalatban ábrázolják a körülöttünk élő teret. A lemez végén Pinch Lazarus című felvételének a kiállásában azonban hirtelen beáramlik valahonnan a fény, majd a Forsaken-féle western hangulatú dubstep visszahoz minket a valóságba, és kellemes meglepetésként a második lemez már nem próbál kétségekbe rángatni. Az első válogatás azért jó, mert tökéletesen alkalmaz egy hangzást egy új dimenzióban, a második pedig azért, mert ki tud lépni ennek az árnyékából. A Smith & Mighty régi garage klasszikusa sejteti már a könnyed, táncolósabb hangvételt, amit később az új tehetség, Guido munkái tökéletesítenek (mind a beszédes című Mad Sax, mind a Wedge & Shadznek írt poszt-r&b-s remix hibátlan). Méltó így a címéhez a Worth The Weight: nem csak a tradíciókat tiszteli, hanem újat is hoz, és a vaskalaposság mellett nem rest néha oldani a hangulatot egy-egy merész kitekintéssel, gondolok ekkor elsősorban Dubboy & Atki2 kwaito zenéjére.