VA – Worth The Weight: Bristol Dubstep Classics December 2, 2010

VA

Worth The Weight: Bristol Dubstep Classics

(Punch Drunk; 2010)

Értékelés: 8,2

 

 

 

Az úgynevezett bristol soundnak a létezése óta feneketlen mélysége van; ha éppen nem a basszus visszhangozza ezt, akkor a rémisztően sötét hangszerelés, vagy a sokszor elkeseredett énektémák. A Punch Drunk nevű helyi dubstep kiadó az elmúlt pár év során jól adaptálta e világfájdalmas életérzést az elektronikus zene legmagányosabb stílusába, a Worth The Weight címmel kiadott kétlemezes válogatása egy új alkotógeneráció saját értelmezésű, újszerű önkifejezése annak, ami a triphop óta globális tényezőként van jelen. Kiváltképp az első korong tizenhárom felvétele húz le minket kabátzsebünkbe tuszkolt súlyos kövekként a búskomorság és melankólia mindent elnyelő sötétségébe. Nem lehet menekülni a számok kényelmetlen fogságából: Peverelist, Appleblim és Headhunter különböző megközelítésekből hozzák a hallgatót szorongásba, legyen szó akár egy lelassult szívdobogást ijesztően imitáló ütemről, vagy olyan hangjátékokról, amik csak halvány, szürke árnyalatban ábrázolják a körülöttünk élő teret. A lemez végén Pinch Lazarus című felvételének a kiállásában azonban hirtelen beáramlik valahonnan a fény, majd a Forsaken-féle western hangulatú dubstep visszahoz minket a valóságba, és kellemes meglepetésként a második lemez már nem próbál kétségekbe rángatni. Az első válogatás azért jó, mert tökéletesen alkalmaz egy hangzást egy új dimenzióban, a második pedig azért, mert ki tud lépni ennek az árnyékából. A Smith & Mighty régi garage klasszikusa sejteti már a könnyed, táncolósabb hangvételt, amit később az új tehetség, Guido munkái tökéletesítenek (mind a beszédes című Mad Sax, mind a Wedge & Shadznek írt poszt-r&b-s remix hibátlan). Méltó így a címéhez a Worth The Weight: nem csak a tradíciókat tiszteli, hanem újat is hoz, és a vaskalaposság mellett nem rest néha oldani a hangulatot egy-egy merész kitekintéssel, gondolok ekkor elsősorban Dubboy & Atki2 kwaito zenéjére.

The Machine – RedHead November 25, 2010

The Machine

RedHead

(Rekids; 2010)

Értékelés: 6,9

 

 

 

Matthew Edwards félretette a Radio Slave alteregóját a RedHead-projektje kedvéért, noha nem teljesen világos, hogy miért. Nyilvánvaló, hogy a kiadványon lévő hat szám villalobosi módon elképzelt, hangmintaalapú gigantikus kollázsai nem éppen azt reprezentálják, amiről idáig ismertük a szerzőt, de, a RedHead egy szolíd album, és bizonyára erősebb támogatást kapott volna, ha Edwards jól bejáratott művésznevén jelenik meg. Vannak ugyanis rajta felvételek, amik annyira távol vannak mindentől a kortárs elektronikus klubzenében, hogy a lemez egyszerűen nagyobb figyelmet érdemelne. Szédületes hallani, ahogy például a Continental Driftben parttalanul sodródunk egy kísértethajón a borús ködben, az óceán végtelenül hömpölyög alattunk, a levegőből áramló párás ambient-szelek pedig igazi horrorisztikus hangulatot teremtenek. Ennek az ellenkező pólusa a lemezt záró Root People, aminek háttérbe vesző törzsi kántálása, ritmusos tapsjátéka és felszabadult négynegyede egyenesen a szárazföld szívébe vezet minket. Érdekes lehet megfigyelni, hogy ez a két felvétel összesen huszonkilenc perc, és a RedHead legjobb pillanatai. Meglepő módon Edwards minél rövidebb darabokat ír, annál kevésbé működik a hipnotizálás. A Leopard Skin üressége és a szabadjazzes Spell Bound az album legötlettelenebb része. Egyáltalán nem lett volna baj hat szám helyett csak hármat szerepeltetni, mert mind a töltelékzenék, mind a hatvannyolcperces hossz rossz elképzelésnek bizonyultak.

Margaret Dygas – How Do You Do November 10, 2010

Margaret Dygas

How Do You Do

(Power Shovel Audio; 2010)

Értékelés: 7,2

 

 

 

A lengyel születésű Margaret Dygas divattervezést tanult New Yorkban, Danny Tenaglia szettjeire szerette meg a klubzenét, majd Londonba költözése után elkezdett dj-zni, amivel annyira sikeres lett, hogy többször fellépett a Fabricben, meg a néhai The Endben is. 2007-ben újdonsült otthonának Berlint választotta, majd belevágott a zeneszerzésbe. Az elmúlt három évben ragyogó megjelenései voltak a Contexterrioron, a Non Standard Productionsön és a Perlonon. How Do You Do című bemutatkozó albuma mégis meglehetősen távol áll eddigi munkáitól, ráadásul a változatosság kedvéért a japán Power Shovel Audio kiadónál jelent meg, újabb kontinens meghódítását kipipálva ezzel a művésznő számára.

Danuel Tate – Mexican Hotbox November 3, 2010

Danuel Tate

Mexican Hotbox

(Wagon Repair; 2010)

Értékelés: 4,5

 

 

 

Danuel Tate lemezével folytatódik a Cobblestone Jazz tagjainak szóló próbálkozása. Míg Mathew Jonson nyári debütálása érezhetően elkanyarodott a trió hangzásvilágától, addig Tate nem fordít annak hátat, hanem latin elemekkel bővíti ki jelentősen. A Mexican Hotboxnál így találóbb címet nem is lehetne találni a kiadványnak. Már a nyitány, vagy pár perccel később az If I Want To hangszerelése egyértelművé teszi a napsütéses környezetet, a California Can Can ritmusszerkezete és analóg hangjai pedig nem hagyják eltűnni a Cobblestone Jazz hatását sem. Mindazonáltal, az album leginkább csak a közepes előd (The Modern Deep Left Quartet) földrajzilag történő újrapozícionálásáról szól. Tate-nek egymagában sincsenek jobb ötletei, mint a tavaszi sorlemezen, itt ráadásul még a társak közreműködése is hiányzik, így nem sok értékelhető dolog marad. Jobban mondva csak a vokóder és a Rhodes zongorával megtolt jazzesebb részek (pl.: Shootingblanks), amik érzékletesen mutatják, hogy bár a stílus legerősebb hajtómotorja a folyamatos megújulás, de a Cobblestone Jazz mégis pont azzal szúrt el eddig idén mindent, hogy kényszeresen törekedett rá.

VA – Future Bass Október 24, 2010

VA

Future Bass

(Soul Jazz; 2010)

Értékelés: 5,2

 

 

 

London legendás zenetörténeti kiadója ismét dubstepet válogat, a Future Bass címmel ellátott gyűjtemény olyan kortárs művészektől tartalmaz exkluzív zenéket, mint Four Tet, Ramadanman és Mala, a második felében pedig új(abb) szerzőket mutat be. A végeredmény meglepően vegyes: amennyire szenzációsak a bevezető kislemezen kijött Four Tet- és Mala-felvételek (különösen az utóbbi Don’t Let Me Go száma, ami a címe és a Youtube-on látható romantikus képek ellenére is olyan féltávon, mintha predátorként vadásznánk emberekre hőlátással), annyira középszerű a Future Bass többi része. LD és Randomer mondjuk szállít még kellemes pillanatokat: az előbbi zenéje sötét darálás, az utóbbié pedig számítógépes retrózás érezhető drum and basses múlttal. Az abszolúte zöldfülűként bemutatkozó Harry Craze jungle-elemekből építkező, nyugodtabb darabja a Future Bass utolsó átlag feletti hozománya; sajnos Untold, Coki és Ramadanman egyaránt szürkébb énjükkel van jelen ezen a lemezen, és az ismeretlenebb arcok több mint fele is csak másodosztályú teljesítményt produkál.

VA – Fünf Október 21, 2010

VA

Fünf

(Ostgut Ton; 2010)

Értékelés: 8,3

 

 

 

2010-ben már nem a klubok élnek a technónak, hanem a techno a kluboknak. Számos hely van a világon, aminek rezidens dj-i új hangzásokkal ismeretlen dimenziókat, további távlatokat nyitottak a stílusnak. Napjainkban a berlini Berghain az egyik leghíresebb ezek közül. Az itt született zenék nyers és enegikus tulajdonsága a jövőbe, sötét és ipari jellegzetességük pedig a múltba vezeti a hallgatót, e kettősség meg állandóan biztosítja, hogy izgalmas legyen elővenni a helyi szerzők műveit. Ezeket jobbára az Ostgut Ton kiadó jelenteti meg, ami idén ünnepli ötödik születésnapját, és ezen apropóból életre kelti a Berghaint. Emika, egy helyi énekesnő több hónapon át járta be az épület minden zegzugát apró mikrofonokkal, majd végül összeállított egy hangkönyvtárat, amiből bárki felhasználhatott bármit a saját exkluzív pillanatához a Fünf című jubileumi válogatáson. A végeredmény egyszerre ismerős és rendkívül idegen: közkedvelt dj-k/producerek és kevésbé ismert háttérfigurák mutatják be a Berghaint úgy, ahogy eddig csak kevesen ismerhették. Zord és magányos hangokból álló minimalista melódiák bonatkoznak ki testes négynegyedeken: Shed az életművének eddigi legjobb darabját hozta össze, Substance és Ryan Elliott pedig úgy zenél, mintha nem is lenne senki a folyosókon és a tánctéren. Norman Nodge egyenesen a hely szívét tárja fel előttünk, Luke Slater pedig a géptermet. A Fünf egy éra, egy szubkultúra manifesztója így. A Berghain sound lehet, hogy olykor túlzottan maszkulin – még ha hat női szerző is van a válogatáson –, de mindenképpen egy olyan mozgalom áll mögötte, ami nem csak folyamatosan kiállt a techno mellett, hanem életre is keltette.

Lee Jones – Watergate 07 Október 19, 2010

Lee Jones

Watergate 07

(Watergate; 2010)

Értékelés: 6,4

 

 

 

Lee Jones hosszú zenei utat tudhat maga mögött. A kilencvenes évek downtempo hullámát még Angliában élte meg (és Hefnerként a következő évezred elejére megírta a Residue című albumot, ami bizonyos kávéházi körökben mindmáig rendkívül népszerű), a kétezres években kereskedelmileg erőre kapó minimal/tech-vonalat viszont már Berlinből erősítette. Nick Höppnerrel MyMy-ként majdnem harminc országban turnézott, közös zenéik a Playhouse-on és az Ostgut Tonon jelentek meg, Jones szóló pályáját pedig az Aus Music és Cityfox kiadók támogatják mindmáig. A Watergate 07 az első hivatalos dj mixe, ami alapvetően dallamosabb tech/house klubzenéket tartalmaz, de nem hazudtolja meg a procucer régmúltját sem. Az egyórás szettben sok az exkluzív felvétel, a Flowers & Sea Creatures nevű montreáli zenekar International című számának a remixe jó témamegjelölés a továbbiakat illetően. Jones sorban hozza a négynegyedeket, a lábaink viszont nem igazán indulnak be egy pillanatra sem; idővel talán a bólogatás is abbamaradhat. A Matthias Meyerrel közösen szerzett Basic Chord Tool szép visszaemlékezés a Kompakt főidejére, a Daniel Dreyerrel írt Lullaby azonban már inkább egy éra unalmas leáldozását tükrözi. Valahol félúton így veszít a bájából a Watergate 07, de leginkább amiatt lehet ez csalódás, mert a felvezetés harmóniája hiányzik a levezetésből. Ráadásul a Gregorythm And Greenbank-féle Lion Dreamsre rákeverni a sajátként jegyzett Kreuzberg 61-et pontatlan és elképzelés nélküli, összezavaró gondolkodásban hagyva a hallgatót, hogy mit is akart Jones a végén.

Walkner Moestl – Structures Október 3, 2010

Walkner Moestl

Structures

(Defusion; 2010)

Értékelés: 6,7

 

 

 

Amint elkezdődött az új évtized és lépett egyet egyelőre a revival-mozgalmak időintervalluma a nyolcvanas évekből a kilencvenesbe, úgy lett egyre nyilvánvalóbb, hogy előbb-utóbb újrahasznosításra kerülnek a mai modern elektronikus zene alapjait képező stíluselemek. A német Walkner Moestl – Uwe Walkner és Karl Moestl duója – a downtempo esztétikáját használja fel dubstepben és modern hiphopban, az atmoszféra pedig annyira hangsúlyos szereppel bír a Structures című albumukon, hogy a ritmusképletek és jól megszokott hangok ellenére a lemez leginkább a Kruder & Dorfmeister-féle bárbirodalom tündöklésének kezdetét idézi fel. A Rockers Hi-Fiból ismert Farda P-t jó rég nem hallottuk már semmiben, de a Presence-ben nyújtott alakítása alapján még mindig képes úgy megszólalni, hogy a hangján kívül másra esélyünk se legyen figyelni. A Fragments triphopos üteme és melankólikusan sötét hangzása a Mole Listening Pearls katalógusának szebb pillanatai előtt tiszteleg, ezzel szemben a Crab Apple viszont már igazi várótermi dubstep kellemes sejtelmességgel. A többi felvétel is valahol ezen a tengelyen mozog, de elsősorban nem emiatt érdemes meghallgatni a lemezt, hanem mert egyszerűen jó az önmagából bohócot csináló és ezért sokszor leírt downtempo zene ismét haladó szintű alkalmazásának fültanúja lenni.