Elysia Crampton, WWWINGS

elysia-crampton

Az utóbbi másfél-két évben teljesen magába szippantott az elektronikus zene legújabb formulája, ami eleinte a grime-ból és a bass music-ból indult, de aztán valami teljesen váratlan módon változtatta meg a formáját, és most már csak nyomokban lehet érezni rajta ezeket a hatásokat, ráadásul ennek az új valaminek senki nem adott még olyan műfaji elnevezést, amit közmegegyezésszerűen lehetne használni – igazából senki nem is tett kísérletet rá egyelőre. Pedig meg kellene próbálni, mert mostanra már látható, hogy nem csupán pár szerző kis játékáról van szó, hanem egyre többen állnak elő ilyen zenékkel, példaként elég csak elolvasni az egyik tavaszi blogbejegyzésemet, vagy megnézni, hogy a Tri Angle, Planet Mu és Mixpak kiadók mennyi megjelenést jegyeznek idén, de sokan mások is beköszöntek már egy-egy anyaggal – Kamixlo azt hiszem az abszolút kedvencem.

A fenti képen szereplő Elysia Crampton új lemezét nagyon vártam, a tavalyi American Drift minialbuma a gyűjteményem egyik féltve őrzött darabja, igazából még most is borsódzik a hátam a nyitószám versére gondolva. Ráadásul az új, Demon City c. összeállítása igazi ínyencségnek ígérkezett a rengeteg izgalmas közreműködő miatt. Ehhez képest viszont a végeredmény kissé a ‘hit-n-miss’ érzetet hordozza magán, noha jó számok kétségkívül vannak rajta.

Talán az okozhat kisebb csalódást, hogy csupán hét felvétel van, és 25 percnél nem hosszabb az egész, és az első két felvonás meglehetősen semmilyen. A hangok a helyükön vannak, de a ritmusok csupán tipikusak, és nem igazán mennek sehova, nincs bennük az a hagyományos építkezés, ami ívet és célt adna a zenének. Ezután szerencsére a Dummy Track már emeli tétet, Why Be és Chino Amobi szerepelnek benne, és a törzsi dobokra felhúzott őrült nevetés nagyon sámáni, pszichidelikus hangulatot áraszt. A címadó szám is korrekt ezután (ft. Rabit), klassz a szinti benne, és a ritmusváltások is dinamikusak. De aztán megint jön két gyenge szám, és csak az utolsó, Red Eyez emlékezetes a Demon City második feléből, noha egyértelműen ez a tetőpont. A végeredmény szempontjából az a ritka helyzet áll elő, amikor a több vélhetően tényleg több lett volna, de azért Crampton azzal a három számmal is jelzi, hogy az érzék megvan benne.

Ezzel szemben a WWWINGS első, Phoenix című albuma brutális. Elsőre csak a preview-kba füleltem bele a Bleepstoreson, majd azonnal megvettem az albumot. Elvileg három fiatal srác rejtőzik a név mögött Oroszországból, Szibériából és Ukrajnából, s bár nem tudom, hogy a földrajzi helyeknek van-e közük a stílusukhoz, de a tizenkét szám meglehetősen hideg és nyers, sokszor tényleg csak zajszintű megoldásokkal, ugyanakkor a ritmika olyan szinten van a helyén, amit talán ilyen terjedelemben – 42 perc – még senkinek nem sikerült végig hoznia.

A Pyro az első wtf-pillanat, a hard rock szilánkjai és ipari basszusai olyan katonás tempóban váltakoznak, hogy nehéz nem tombolni rá, de később is vannak meglepő elgondolások kétes kivitelezés nélkül. A közreműködők itt is erősek, kész névsor van: a Demon Cityn is feltűnő Chino Amobi mellett hallható egy Endgame-kollaboráció (aki idén már a Hyperdubnál és a Bala-válogatáson is remekelt), meg egy rakat feltörekvő előadó, közülük talán a DJ Heroinnal közös Fly a legerősebb. De nehéz igazából választani, és lehet, hogy igazságtalan is: sokadik hallgatásra sem találok gyengébb részt a Phoenixen, minden frankó. Jó lenne azért, ha meg tudná valami még szorongatni idén, mert szükség van az ilyen lemezekre.

Elysia Crampton, WWWINGS

Lee Bannon

Az Autechre egy ötlemezes, kiváló albummal rukkolt elő a semmiből, de hiába a lassan évtizedek óta tartó rajongásom, az utóbbi napokban egyszerűen képtelen vagyok Lee Bannonon kívül mást hallgatni. Sokadszorra bizonyosodik be, hogy ez az ember egy zseni, évről évre olyan anyagokat ad ki, amiktől eldobom az agyam.

A napokban épp a Bandcampre dobott fel egy kétlemezes mixtape-et, a több mint kétórás anyag harminc kiadatlan felvételt tartalmaz, amik 2012 és 2016 közt készültek. Vannak számok, amik egyértelműen az Alternate/Endings érából valóak, mások a Pattern Of Excel szuperambientjeit idézik fel, de talán először hallhatunk Bannontól rendes négynegyedeket is (na meg egy rakás jungle-t és dnb-t… imádom, amikor ezeket csinálja).

A legfélelmetesebb az egészben az, hogy rengeteg szám félkész. Váratlanul érnek véget, nincsenek kidolgozva, nem mindegyik szól olyan szépen. S még így is lehengerlő a végeredmény. Nem tudom, hogy mire vár a világ, de Bannonnak már rég az élvonalban lenne a helye.

Lee Bannon

Új hangok: Mssingno, Amnesia Scanner, Sami Baha

amnesia-scanner-header

Kicsit leült a blog az utóbbi időkben, kevés időm van zenéről írni (=semmi), miközben egyébként ez az év egyáltalán nem rossz eddig, jó albumok jelennek meg, ráadásul mellettük sok remek új, vagy önmagát újra feltaláló zenész mutatkozik be. Egy ideje kikívánkozik már belőlem ez a poszt, talán az alábbiakban olvasható három EP a kedvencem idén az újaktól. Van bennük valami, ami megfog és már hetek óta folyamatos rotációban vannak nálam.

Mssingno: Fones

Az utóbbi időkben kevesen ötvözték annyira elegánsan a 2000-es évek végi klubhangzást és mainstream vokálokat, mint David John, aki Mssingnóként korábban néha-néha feltűnt már a Youtube-on valami kiemelkedővel (legyen az saját szám vagy remix), de a most megjelent Fones című gyűjteménye eddig az egyetlen hivatalos kiadványa, ráadásul az underground gyökereit mostanában ismét felfedező XL adta ki. Az ezen hallható négy zene megkerülhetetlen hivatkozási pontokként használja a grime-ot és trapet, az autotune-nal felhúzott énekek pedig úgy hatnak a mély basszusokon, mintha valami megmagyarázhatatlan éteri jelenség cikázna a fémes alvázon. Ahogy az első mondatban írtam, John eleganciája teszi kiemelkedővé a gyűjteményt: az epikus elektronikák, himnusszerű szintik és popos attitűd nem csak kiragadja földalatti jellegéből a Fonest, de eléri azt a ritka összhatást, amikor valami rendkívül fülbemászóan szólal meg, de közben mégsem tűnik olcsónak.


Amnesia Scanner: AS

A Young Turks kiadó pár évvel ezelőtt azt a szerepet töltötte be, amit régebben az XL: ügyesen egyensúlyozott az underground és a kereskedelmi elektronika között (persze nem véletlen, ugyanis még réges régen az XL imprintje volt), aztán az utóbbi években mintha félrement volna valami – nem hiszem, hogy profilváltás volt -, és elmaradtak a kiemelkedő megjelenések. FKA Twigs és a jobb Jamie XX-számoktól eltekintve nem történt már semmi érdekes, és emiatt majdnem elmentem az Amnesia Scanner debüt előtt, ami utólag nagy kár lett volna. Az AS tánczenei kísérleti elektronika; hipergyors trance szőnyegek és szilánkosra tört majd összeragasztott vokálok szegélyezik, miközben agyas ritmusok és nagytermi hangzuhatagok gondoskodnak arról, hogy főidőben utasítson maga mögé mindent a gyűjtemény. Talán az AS Chingy a leginkább bevethető darab, de az AS Crust, AS Want It és AS Atlas is rendkívül erős (utóbbit azt hiszem először egy Laurel Halo szettben hallottam még régebben). (Plusz, további zárójeles érdekesség, hogy az alkotó(k) korábban Renaissance Man néven írtak kommerszebb electrohouse-t.)

Ez a videó elég creepy:


Sami Baha: Mavericks

A török származású, de egy ideje már Londonban élő Sami Baha hangesztétikája a Mavericksen gyakran Zombyt juttatja eszembe: az itt hallható hat szám alig 14 perc, az ötletek nincsenek túljáratva, alig hallani ismétléseket. Az indító Mavericks One keleti témák mellett a dubstep sötét hangvilágából építkezik, és bár nincs három perc, de mégis képes gyors ritmusváltásokra. Ez a későbbiekben is nagy erénye az EP-nek, a számok rövidsége magukban hordoz egyfajta előrejelzést, hogy mi várható, az igazán rövid darabok szinte már zsúfolva vannak a jó elgondolásokkal, és idővel épp az lenne rossz, ha egy képlet, vagy elrendezés beragadna hosszabb időre. S, megmondom őszintén, jól esik végre hallani valakit, aki ilyen jól felidézi Zomby legszebb momentumait (vagy, hogy valaki felidézi egyáltalán): a Cataphract talán direkt biccentés feléje (állítólag Kuedo is közreműködő ebben), míg a Chunk az a nagyívű, futurisztikus lezárás, amit egy ilyen EP-től joggal elvárhatunk.

Ez pedig szintén ugyanaz Rihanna tavalyi slágerével:

Új hangok: Mssingno, Amnesia Scanner, Sami Baha

Rabit + Dedekind Cut

 

Korábban arról lehetett hallani, hogy a Dedekind Cut néven magát újra feltaláló Lee Bannon a szintén hasonló cipőben járó Prefuse 73-vel fog zenét írni közösen, ehhez képest óriási meglepetés, hogy a napokban épp az úttörő elektronika egyik kurrens feltörekvőjével, Rabittel jelentetett meg egy négyszámos anyagot a semmiből. S ezzel mi mennyire jól jártunk! Az R&D ugyan tele van posztindusztriális hangzással, de ez csak amolyan mindent túlélt helyszín a múltból, valójában igencsak eredeti ötletek hallhatóak a zenékben – azt hiszem nekem az utolsó a kedvencem. Jó évnek ágyaz meg ez a kollaboráció, Dedekind Cutban eddig is benne volt, hogy csinálni fog valami brutálisat, Rabit pedig a tavalyi év végén már előjött egy olyan albummal, amit valószínűleg 1-2 év múlva fogunk csak teljesen megérteni.

Aki sokallja a 6 dolláros árat a Bandcampen, annak jó hír, hogy a Ninja 2,4 fontért árulja, és várhatóan ők fogják kiadni bakeliten is az anyagot valamikor.

Rabit + Dedekind Cut

AE Live

MWARP360_6_kár a november elejei rajt is kellően szájtátósra sikeredett, de most aztán végleg mindent visz az Autechre: a tavalyi és idei fellépéseik zenei anyagát összegyűjtő AE Live-sorozat a tökéletes karácsonyi ajándék, ezt kell adni minden ismerősünknek, aki kicsit is Warp-fanatikus. A kilenc, egyenként közel órányi hosszúságú, zömmel improvizációs megoldásokat tartalmazó felvétel a kísérleti elektronika kimaxolása, a zajok, effektek és ütemek egyszerre ismerősek és bekategorizálhatatlanok. Mindegyik este anyagában találhatunk ismétlődő elemeket (egy eltorzított trance-es szintiszőnyeget, egy keményebb technós veretést, valami korai dubstepre hasonlító ritmust), de mégis, nincs két egyforma köztük.

Remélem ez egyfajta felvezető kampánya a páros új albumának, aminek nagyon ideje van már: az Exai lassan három éve jelent meg, ráadásul én azt nagyon-nagyon szerettem, úgyhogy bízom benne, hogy folytatják majd azt a vonalat.

AE Live

Ancestral Voices

Liam Blackburnt eddig jobbára Indigóként ismerhettük (nem meglepő módon pont a legutóbb kitárgyalt Exit Recordsnál jött ki jó sok zenéje), illetve az utóbbi időkben az Akkord feleként tölt be úttörő szerepet napjaink tánczenei világában. Ő indított most új projektet Ancestral Voices álnév alatt, a Night Of Visions című lemeze pedig a Samurai Music Group új sublabelén, a Sumarai Horón jelent meg – érdemes lesz figyelni a következő hónapokban ezt a helyet, nemrég ugyanis kiadtak egy elég remek remixcsomagot Lucytól, vagyis úgy tűnik, hogy az Exithez hasonlóan itt szintén van valami drum and bassből jövő elszakadás/továbbgondolás, ami a pillanat legizgalmasabb történése.

A Night Of Visions simán a hét legjobb albuma, imádom a dobjait, de az egészben ott van az a misztikus, éjsötét atmoszféra is, amivel engem kenyérre lehet kenni. Néha a ritmus is kiegyenesedik, és akkor van némi technós vonzata az anyagnak, de alapvetően nem ez a fő irányvonala, hanem ügyesen hozza a kortárs elektronikából fakadó bekategorizálhatatlan jelleget.

Ancestral Voices

The Binary Collective, Joe Seven, Module Eight

D-Bridge kiadója, az Exit Records nekem jobbára periférián kívüli élmény, bár egy ideje a Bandcampen bele-belehallgatok az újdonságaikba (és konstatálom, hogy a drum and basst szeretem, de kis adagokban, módjával). Így követtem figyelemmel, hogy az elmúlt másfél hónap során három(!) nagylemezt is megjelent náluk (ezt megelőzően utoljára 2011-ben adtak ki albumot), ráadásul egy kicsit mindegyikbe beleszerettem:

Kísérleti és IDM áthallásokkal megbolondított, jellegzetesen brit fémzene, meglepő módon a háromból ez áll a legtávolabb tőlem (pedig fordítva kéne lennie), de még így is csomószor meghallgattam.

Tudományos electróval okosan felruházott pincezene, annak ellenére nem tudom megunni, hogy igazán kiugró szám nincs rajta, de az összhatás valami lenyűgöző.

Ez már hagyományosabb dnb-vizekre evező anyag, joggal van az autonomic megjelölés a tagek közt. Jellegzetesen disztopikus; nem tudom az expertek mit mondanak róla, de nekem évente egy ilyen jöhet.

The Binary Collective, Joe Seven, Module Eight

Donnacha Costello

“Az ötödik emeleten írtam, míg egész Dublin aludt”, emlékszik vissza Donnacha Costello a Together Is The New Alone című albumára a szerzői jegyzetekben. A 2001-ben megjelent lemez az idők múlása során kisebb klasszikussá vált ambient és minimal kedvelők körében, és bár a kiadó Mille Plateaux jó ideje kiszállt már az elektronikus zene forgatagából, a gyűjtemény szerencsére egy ideje ismét elérhető, Costello ugyanis bejelentkezett a Bandcampen. Ráadásul új lemezeket is írt – idén mindjárt kettőt -, de mégsem ez adja a poszt aktualitását, hanem hogy a napokban feltöltötte Together címmel a 2001-es művének az alternatív változatát. Az eredeti felvételek hallhatóak rajta újrakeverve, valamint előkerültek korábbi verziók és kimaradt munkák is, ezek együttes felhasználása ad kilenc gyönyörű zenét.

Az igazat megvallva nagyon hatalmába kerített az anyag. Egy olyan, régi időre emlékeztet, amikor még másképp hallgattunk zenét; amikor még volt türelmünk leülni egy órára és elmerülni abban, ami ránk várt, ahelyett, hogy kapkodtunk volna és elvártuk volna, hogy kötelezően történjen valami minden percben. Sok albumot hallgattam az utóbbi hónapban, hiszen karácsony előtt vagyunk és ilyenkor jön ki minden, ám nem tudtam eldönteni, melyikről írjak – viszont amint meghallgattam az első perceket ebből, rögtön egyértelművé vált, hogy ez egy nagy figyelmet érdemlő, komoly megjelenés, amivel foglalkozni kell. 2015-ben már nincsenek fogalmak és meghatározó trendek, de ha csak a pillanat kedvéért elgondolkodunk azon, hogy voltak-e idén nagy visszatérők, akkor Donnacha Costellóval simán lehetne nyitni a sort.

Donnacha Costello