Tiga – Ciao!

Tiga – Ciao!

PIAS, 2009

B-

A magyar felmenőkkel is rendelkező kanadai DJ/producer/énekes/kiadótulajdonos tipikusan az a művészlélek, akit az emberek vagy nagyon szeretnek, és minden megmozdulását nyomon követik, vagy utálnak és hallani sem akarnak róla. Az utóbbi elsősorban azért alakulhatott ki az elektronikus zene kedvelői közt, mert sokan egyszerűen képtelenek befogadni és értelmezni azt az attitűdöt, amit Tiga képvisel. Hogy mennyire trendi 2009-ben divatbuzinak vagy metrószexuálisnak lenni, arról megoszlanak vélemények, és mint tudjuk, a kanadainak – hivalkodó és kétségkívül buzis sajtófotói ellenére – annyi köze van a homoszexualitáshoz, mint Ali G-nek Kazahsztánhoz.

A három évvel egetrengetőnek finoman szólva sem nevezhető Sexor című albuma után a montreali producer új anyaggal örvendeztette meg híveit. Amikor néhány hónapja megtudtuk, hogy a lemezen Tiga ezúttal nem csak megszokott partnereivel – vagyis Jesper Dahbäckkel és Jori Hullkonnnennel – hanem az LCD Soundsystemből ismert James Murphy-vel, Gonzales-szel és a Soulwax-szel is együtt dolgozott, nagyjából már lehetett sejteni, hogy a Ciao felülmúlja elődjét, és ez a várakozásoknak megfelelően így is történt. Míg a Sexor korábban megjelent slágerek, wannabe diszkó nóták és közepes klubtrekkek gyűjteménye volt, addig a Ciao teljesen más szellemben íródott és szinte csak új felvételeket tartalmaz.

A Beep Beep című nyitómuzsika valószínűleg az utóbbi évek egyik legjelentéktelenebb kezdőtrekkje, hiszen se eleje, se vége, se előzménye, se következménye nincs, mindemellett nem értem, hogy miért kell egy albumnak lábdobbal kezdődnie. Az ezt követő Mind Dimension messze nem a legjellemzőbb Tiga szám az albumon, mégis ez a felvétel testesíti meg a legjobban azt az ellentétet, amit a producer személyiségével kapcsolatban is érezni lehet. Félelmetesen egyszerű, mondhatnánk prosztó hangszerelésű szám, melynek azonban könnyen énekelhető refrénje „Everytime I Look Into Your Eyes I See The Future” és elmebeteg acides hangjai mégis 2008 egyik legnagyobb slágerévé emelték. Tipikusan olyan nóta, melyet ha önmagában hallunk, elborzadunk értelmetlen mivoltán, de ha egy bulin rakja fel valaki, valószínűleg megőrülünk rá. Igaz, nem annyira, mint a Shoes-ra, ami kimagaslóan az album legjobb felvétele. Hogy Madonna hangját halljuk a számban egy mondat erejéig, az még mindig nem derült ki biztosan (valószínűleg nem), de képzeljük nyugodtan ezt, és akkor garantáltan még jobban élvezzük majd a trekket.

A Soulwax-srácok jótékony hatását egyébként nagyon lehet érezni az album elején, és ez kitart egészen a negyedik felvételig. A What You Want egy igazi vad, rave-himnusz szétcsavart elektrós hangokkal és ordítanivaló vokálokkal. A lendület itt kicsit megtörik: a Luxury ismét a diszkó-őrült énekes Tigát mutatja be és bár a dal fülbemászó, semmilyen meglepetést nem tartogat számunkra. A Sex O’ Clock idióta címénél már csak a szám idegesítőbb, körülbelül olyan mint az orgazmus nélküli szex, melyen azonban könnyen túltesszük magunkat, mert tudjuk, hogy az azt követő nóta duplán kiköszörüli a csorbát. Az Overtime tökéletesen építkezik, eleinte csak finom cinek, dobok és tapsok szólnak, majd amikor megérkezik a bassline és Tiga hangja, az igazi katarzissal ér fel. Aki egyszer hallotta biztosan nem felejti el. A tempó ezután fokozódik, de ha valaki azt gondolja, hogy Tiga technós énjét vette elő, azt ki kell ábrándítsam: hamisítatlan szintipop következik. A Turn The Night On és Speak Memory melankólikus dallamvilága igazi meglepetésként hat, azt pedig, hogy Gentle Giant James Murphy közreműködésével készült, le sem lehetne tagadni, hiszen a felvételben végig ott bugyognak az LCD Soundsystem Someone Great című nótájára emlékeztető hangok. A Love Don’t Dance Here Anymore egy fülbemászó, lírainak induló, majd váratlanul diszkóba torkolló felvétel, mely tökéletesen zárja le a lemezt.

A Ciao! nem rossz album, és valószínűleg sokaknak fog kellemes pillanatokat okozni. Az egyetlen zavaró tényező, hogy ennek ellenére mégsem akar összeállni. Valószínűleg a lemez végén található, hol Etienne De Crecyre, hol a DFA-re emlékeztető elemek kavarnak be, melyekkel egyébként semmi probléma nem lenne, csak baromira nem illenek erre az albumra. Az eklekticizmus persze nem bűn, egészen addig, amíg nem szorítja háttérbe a szerző egyéniségét. Itt pedig valamiért ez történik. Egy biztos: habár az italo őrület 3-4 év múlva már biztosan nem lesz ilyen menő, mi akkor is várni fogjuk a dzsigoló új lemezét, mert véleményünk szerint Tiga még mindig nem írta meg legjobb albumát.

Reklámok
Tiga – Ciao!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s