Röviden #01

Phoenix – Wolfgang Amadeus Phoenix (V2): Három évvel a legutolsó nagylemezük után időszerű volt Thomas Mars indie/electro zenekarának valami újjal előállnia, ami végülis egy vicces című, és a beharangozó kislemeznek (Lisztomania) köszönhetően számunkra különösen kedves összeállítás lett. A Wolfgang Amadeus Phoenix az előző album által kitaposott ösvényen halad tovább, és az mindenképp jót tesz a végeredménynek, hogy a zenekar sem 2006-ban, sem most nem hagyta, hogy a french electro elcsábítsa. E helyett Mars-ék jócskán harminc felett is úgy adják elő a dalaikat, mintha csak most léptek volna ki a tinédzserkorból, és a hosszabb instrumentális témáktól eltekintve a hangzás meglehetősen energikus, üde. S pont emiatt egy szerethető zenekar a Phoenix: annak ellenére, hogy egy lemezük sem hibátlan, azokban mégis van valami örökké fiatal összetevő, ezért időről időre mindig elővehetőek, a Wolfgang Amadeus Phoenix pedig csak bővíti a választékot. B

 

Wilco – Wilco (The Album) (Nonesuch): A 2002-es Yankee Hotel Foxtrot óta igencsak kegyetlen dolog nagy elvárásokat támasztani egy új Wilco albummal szemben, elvégre nonszensz, hogy a banda megismételje azt, amit a kritikusok egyöntetű többsége az évtized legjobb alternatív rock albumának tart. Kicsit céltalannak is érzem az azóta megjelent két munkájukat (2004: A Ghost Is Born és 2007: Sky Blue Sky, az előbbi nem mellesleg két Grammyt is nyert – habár nem annak kellett volna adni őket), az pedig várható volt, hogy alig két évvel a Sky Blue Sky után a chicagói társulat semmi formabontóval nem fog előállni. Így is lett: a komolytalan albumcím jó pár komolytalan számot takar (például a zajos Bull Black Nova a közel hat percével sehogy sem találja a helyét a többi háromperces dal közt), de igazából egyik sem gyenge, vagy rossz. Mindenesetre ki kell várni a lemez második felét, az erősebb dolgok kétségkívül ott vannak – a Feisttel közösen énekelt duett minden várakozásomat felülmúlta –, és jó hallani, hogy az utóbbi időkben inkább alternatívba csapó hangzás helyett a srácok helyenként visszakanyarodtak a kilencvenes években használt könnyedebb, folkosabb rockhoz. B

 

Cass McCombs – Catacombs (Domino): Talán a nyolcvanas éveket írjuk, valahol Amerikában. Péntek késő este van, vagy már inkább szombat hajnal. A kisvárosi kocsma kiürült, csak néhány kiöregedett, rendszeres piás támaszkodik félálomban a pultra. A biliárdasztalon a golyók szanaszét hevernek, a darts-nyilak a tábla alatt a földön: senkit nem érdekel. Mindenki elvan magában, az egyetlen hangot a zenegép tűje adja, ahogy húzza a barázdákat egy lejárt bakeliten, majd tizenöt perc után véletlenszerűen kiválaszt egy dalt, ami esetünkben legalább harminc évvel repít vissza mindenkit a fiatalságába Cass McCombs lágy hangjával. A szám címe Dreams Come True Girl, az elmúlt évek egyik legszebb bevezető sorával és romantikus gitárjátékával. Ezzel a felvezetéssel indul az amerikai Cass McCombs legújabb nagylemeze, a Catacombs, és elég nagy csalódás, hogy a további felvételek köszönőviszonyban sincsenek ezzel. A szerelmes rockot unalmas folk váltja, és bár van még néhány jó szám, azt a hatást már egyszer sem éri el a Catacombs, amit az első öt percben. Tarantinónak tovább kell keresnie a következő filmjéhez. C+

 

Grizzly Bear – Veckatimest (Warp): Az internetes magazinoknak és blogoknak köszönhetően Ed Droste hálószoba projektjéből 2009-re az egyik legfontosabb indie/folk zenekar lett, és bizony jó hallani, hogy az évek folyamán egyszemélyesből négyszemélyessé átalakuló Grizzly Beart a rá nehezedő nyomás nem végezte ki. A brooklyni csapat különleges előadásmódjával és fülbemászó hangjaival borítékolhatja az év legjobb albuma címet a kategóriájában; a Veckatimest egy-két bizonytalanabb ponttól eltekintve nem botlik meg, és sokadik hallgatás után is állja a próbát. Csendes, személyes kollekció, ami jellegzetesen amerikai, tipikusan kisvárosi, lo-fi hangulatú, és csak úgy hemzseg a dúdolható, könnyen megjegyezhető képletektől (pl.: Two Weeks, Ready, Able stb.). Ugyanakkor néha képes váratlan megoldásokat bevetni (az All We Ask vége zseniális), és ezzel tulajdonképpen megbolondít egy olyan lemezt, ami alapvetően az egyszerűségével lopja be magát a szívünkbe. B+

Advertisements
Röviden #01

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s