Laurent Garnier – Tales Of A Kleptomaniac

Laurent Garnier – Tales Of A Kleptomaniac

PIAS, 2009

B+

Laurent Garnier-t a Wikipedia szerint Angliában fertőzte meg a house, ahol a londoni francia nagykövetségen kezdett dolgozni pincérként, majd megjárta Manchestert is, ahol a legendás Hacienda klubban már dj-zett is (Pedro művésznéven). A kilencvenes évek elejére már ő lett Franciaország egyik emblematikus techno dj-je, meghatározva “a francia dj” képét a köztudatban. Szettjeiben bátran és úttörő módon játszott kortárs jazzt, intelligens drum and basst és hiphopot is, miközben úgy képviselte a Detroitot, mintha az iparváros kirendelt nagykövete lenne. A klubok és a techno iránti elkötelezettséget jól példázza, hogy az utóbbi években hat óránál rövidebb szettre már lehetetlen elhívni bárhova is; ez a hosszú idő lehetőséget nyújt neki, hogy bemutassa fiatalosan heves, és (öregedésével) egyre szenvedélyesebb, művészibb oldalát egyaránt.

Mindeközben jelentős kiadót is vezetett, a (nemrég téli álomra szenderült) F Communicationst, és persze zenészként is jelentős: a prototechnós Crispy Bacontől a jazztechno alapkövének számító Man With The Red Face-en át a posztapokaliptikus hangulatú Acid Eiffelig számos meghatározó számot írt. Végül mixlemezei is jelentősek, a száguldó X-Mix-2-től a monumentális Excess Luggage-en át az eklektikus Kings Of Technóig. Napjainkban jazz-zenekara van, olyan közreműködőkkel, mint Bugge Wesseltoft, Philippe Nadaud és Benjamin Rippert. Akármilyen irányból nézem végig az életútját, végső soron mindig ugyanarra a következtetésre jutok: ennek az embernek van stílusa.

Új nagylemezét négy év szünet után készítette el. Ilyenkor persze a popkultúra törvényszerűségeit ismerő ember azt gondolná, hogy Garnier minél inkább elér mindent az életében, annál nehezebben fog kitalálni majd valami hasonlóan újszerűt és színvonalasat. Való igaz, a művészi kiteljesedését nyitó Cloud Making Machine (2005) csak elgondolásában volt ígéretes, a megvalósításban részben kudarcot vallott; de már azon a lemezen is lehetett érezni, hogy a továbbiakban nagy művek várhatók tőle. A Tales Of A Kleptomaniac az elmúlt két évtized alkotói ötleteit és inspirációit összegzi, azzal a koncepcióval, hogy minden újdonságot, amivel élete során találkozott, egyszerűen elemelt, zsebre vágott, hogy csakis az övé legyen, senki másé.

A kezdő felvétel egészen a nyolcvanas évek hajnaláig nyúl vissza, és akár Garnier mottója is lehetne: No Musik, No Life. A hűvös, koraérett electro téma a Skyy 1980-as No Musicjából vett mintára épül, és tökéletesen ragadja meg a diszkóőrület tapsolós-táncolós kiállásait, ugyanakkor az alapok már a kilencvenes évek sztenderdjeinek felelnek meg – vagyis Garnier tulajdonképpen hat percbe sűrítette be mindazt, ami fiatalkorában formálta őt. A folytatásban ízlésesen váltogatja bulizós és a szenvedélyes oldalát: előbb jön a Tales Of A Kleptomaniac húzódarabja, a Gnanmankoudji, ami lényegében a Man With The Red Face folytatása 2009-ben, negyvenhárom éves fejjel, tehát több komolysággal és kevesebb hatásvadász elemmel (ráadásul a felvételt Mark Knight tavalyi, nevezett számból készült bootlegje ihlette), a noiros hangulatú Dealing With The Man pedig egy személyes vallomást tartogat – pályafutása során először halljuk Garnier hangját.

A Pay TV erotikus nyögései nem is annyira a tüzes szenvedélyt, sokkal inkább egy beteljesületlen szerelem után maradt egyetlen boldogságforrást jelenítik meg; a Desirless ennek a klubos párja, és monotonitásával olyannyira sötét, nyomasztó hangulatot áraszt, hogy kissé unalmasnak, vagy pontosabban barátságtalannak, taszítónak tűnik. Persze ez nem annyira váratlan, elvégre mind a mai napig képtelenségnek tűnik hetvenhatperces techno albumot írni üresjáratok nélkül, és igazából ez az egyetlen terület, ahol a Tales Of A Kleptomaniac is megbukik. Szerencsére azonban hamar kitalál ebből a csapdából, és még azelőtt újra szerethető lesz, hogy leállítanánk: a Bourre Pif (Avant Bath Time!) című funkos, 70-es évek francia thrillerjeinek soundtrackjeit megidéző drum and bassben a szerző testvére szólal meg: az elején még egy gyerekkorban rögzített kazettáról, a végén pedig már felnőttként.

Van valami nagyon őszinte ebben a lemezben; sokszor az az érzésem, mintha Garnier nem lenne megelégedve saját magával és az elmúlt két évtizeddel: az atmoszféra helyenként meglehetősen búskomor. Erősen bírálja a mai elektronikus zenészeket is: két évvel ezelőtt azt mondta (a Szigeten adott fellépése után), hogy a minimaltechno egy rakás szar, nemrég pedig a Resident Advisorön fejtette ki lesújtó jó véleményét az újabb francia electróról. A Freeverse Part 2-ban Tumi angolul rappel, mindenki értse, a Food For Thought című dubtechnóban pedig Winston Mc Anuff hangját hallhatjuk. Kissé homályos dolgokat magyaráznak Istenről és az iPodról, meg az idősekről, akiknek a tanácsát ki kell kérni. Azonban ez nem csak kritika, hanem önvizsgálat is. A Back To My Roots már címével és önfegyelmező zenéjével is önmaga újbóli felfedezésére utal, a záró From Deep Within pedig törzsi kántálásával tényleg olyan, mintha a szerző spirituális útra indulna, hogy kiűzze a gonoszt magából.

A Tales Of A Kleptomaniac egy hosszú korszakot zár le. Dokumentálja és feldolgozza, hogy a fiatal, világot járt lelkes dj hogyan vált a kontinens elektronikus zenéjének egyik legfontosabb alakjává. A legújabb trendek követése helyett továbbra is saját útját járja; sajnos kevés hozzá fogható, igazi kortárs techno-művész van a pályán.

(E cikkem eredetileg a Quarton jelent meg.)

Reklámok
Laurent Garnier – Tales Of A Kleptomaniac

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s