Fischerspooner – Entertainment

Fischerspooner – Entertainment

Lo, 2009

B

Aki ismer, az jól tudja, hogy nekem bármilyen zenei irányzatot nyugodtan meg lehet mutatni, ám ennek ellenére az electroclashtől valamiért mégis tudatosan, bombabiztosan elzárkóztam anno. Lehet, hogy az nem tetszett benne, hogy bizonyos előadók túlságosan erőltették benne a másságot, vagy hogy a Freee magazinban mindig egy nagyarcú ember írt róla, nem tudom. Tulajdonképpen mind a mai napig van egy olyan előítéletem az electroclashsel kapcsolatban, hogy ez az a fajta zene, amiben az imázsból fakadó meghökkentésen, figyelemfelkeltésen kívül más nem igazán számít, így a zene is csupán másodlagos. Aztán persze lehet, hogy nincs igazam, és tévesen ítélkeztem előre, leradírozva ezzel egy stílust a zenei palettámról örökre, de ahogy elnézem a világ mostani állását, miszerint most már ez az irányzat is inkább ciki, semmint menő, úgy érzem, hogy nem maradtam le semmiről.

Ellenben van ez a Fischerspooner nevű duó, akik állítólag az electroclash fenegyerekei, és van valami baromi nagy slágerük a korai időkből, illetve két albumuk is, amiket a köztudat annyira szeret, hogy a másodikról az egészen nagy nemzetközi – az elektronikus zenével épphogy csak ismerkedési szinten foglalkozó – magazinok is értekeztek. Én persze egyiket sem ismerem, az érdeklődésemet azonban mégis felkeltette a Fischerspooner, ugyanis nincs még egy annyira szemét módon kinyírt formáció a műfajban idén, mint ők. Mi itt a blog főhadiszállásán tisztes számú nemzetközi online portált követünk figyelemmel (sőt, még nyomtatott magazinokat is olvasunk), és idővel akaratlanul is feltűnt, hogy a négyéves szünet után nagy visszatérőként beállított Fischerspooner új lemezét brutálisan a sárga földig gyalázta szinte kivétel nélkül mindenki. Nekem meg közben meglett a promo, szóval végülis meghallgattam.

Noha Entertainment a lemez címe, nem kell semmi lényegesen könnyed, felszabadult dologra számítani, de azért nem is nehéz a végeredmény. Kemény munkával elért, minőségi szórakoztatásról van szó, aminek megvannak a maga lazább és több figyelmet ígénylő részei egyaránt. A hangzás nem electroclashes, vagy ha mégis, akkor engem átvertek. Többnyire inkább a szintipop, diszkó, vagy maximum electro lehet a témamegjelölés. Ezek közt van színpadias diszkó rengeteg vonóssal és klasszul zúgó basszgitárral (Money Can’t Dance), világvége hangulatú diszkópop a nyolcvanas évek stílusában írva (We Are Electric) és van modern, electróval fűszerezett rock (Infidels Of The World Unite), illetve zajos szintikre állított zakatolás is (Amuse Bouche). A végeredmény egyáltalán nem rossz, tökéletesen eleget tesz a kor előírásainak, így igazából csak arra tudok gondolni a kritikusok utálkozásait illetően, hogy a legnagyobb baj valószínűleg az az új Fischerspooner lemezzel, hogy nem olyan, mint a korábbiak. Mondom ezt persze úgy, hogy nem ismerem őket.

A konklúzió: lehet, hogy a világ elhagyta a Fischerspooner univerzumát, én azonban most beköltöztem oda. Persze nem túlzom el; nem arról van szó, hogy valami fergetegesen jó dolgot nem ért a többség, de az Entertainmentnek nincs miért szégyenkeznie, ráadásul minél lassabb, annál hangulatosabb. Talán a Door Train Home a kedvencem – nem tudom eldönteni –, az énekes hangja viszont nagyon bejön, és mindig elmosolyodok egy pillanatra a Danse En France felvezetésén is. Az meg biztos, hogy eddig az Entertainment az év legigazságtalanabbul alulértékelt kiadványa.

(A harmadik bekezdés végén meg hazudtam: utólag bepótoltam az első két albumot, és egyik sem tetszik.)

Reklámok
Fischerspooner – Entertainment

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s