Északi diszkó – Lindström és Prins Thomas lemezei

Lindström & Prins Thomas – II

Eskimo, 2009

C

Prins Thomas – Live At Robert Johnson

Playhouse, 2009

A-

A norvég Lindström és Prins Thomas az észak-európai diszkókultúra két legnépszerűbb előadóművésze, közös és szóló munkáik mostanra már világszerte ismertek. Az ismertetőjeleik a skandinávokra oly jellemző elvágyódás és pszichedélia, amikkel főleg az idősebb korosztályok szívébe lopták be magukat, de Prins Thomas DJ szettjei minden disco dancerben beindítják a boogie-t. Idén elkészítették a második közös nagylemezüket, és Prins Thomas új DJ mixszel is jelentkezett.

Valószínűleg persze ma nem lenne ennyire népszerű ez a két producer, ha nincs a Röyksopp, Erlend Oye és Annie. A legelső nevet bizonyára mindenki ismeri; pop körökben kifejezetten nagyra becsültek, s bár a legújabb lemezükről megoszlanak a vélemények, az élvonalban szilárd pozíciójuk van, és ők helyezték fel a térséget az elektronikus zene világtérképére is. A diszkókultúrának a felfedezése viszont már az utóbbi kettőnek köszönhető, mivel a DJ Kicks mixeikkel óriási érdeklődést keltettek a régió iránt, és emiatt a tehetősebbek közt egy ideig divatos is volt Norvégiába, Svédországba, vagy Dániába járni partizni. Ez a divathullám nyitotta meg a helyi producereknek a kaput kifelé, mindenki megkapta a lehetőséget, hogy megmutassa, mit tud. Hans-Peter Lindström és Thomas Moen Hermansen voltak a legelsők, akikre felfigyelt a nemzetközi sajtó, és nem véletlenül: Lindström I Feel Space című diszkóbombája 2005 legnagyobb táncslágere volt, a saját magukról elnevezett közös lemezük pedig az egyik legnagyobb meglepetést jelentette minden kritikusnak. A húzófelvételek (pl.: Turkish Delight, Boney M Down) mellett a kiegészítők sem maradtak el színvonalban, a house stílusmegjelölés pedig a maga sajátos, olykor pszichedelikus, máskor retrós utánérzésével valami olyan volt akkoriban, amit se Berlinben, se Londonban, se Párizsban, se New Yorkban nem lehetett hallani.

Kettejük sikerét és zsenialitását jól mutatja, hogy a következő évek egyre bővülő skandináv hullámában továbbra is vezetők tudtak maradni, senki nem ért a közelükbe. Míg Lindström főleg a produceri munkáival szerzett egyre nagyobb elismerést, addig Prins Thomas a DJ szettjeivel varázsolta el a világot. A Quart olvasói előtt sem ismeretlen Lindström tavalyi albuma, a Where You Go I Go Too, ami gyakorlatilag tökéletesítette a space diszkó hangzást, Prins Thomas-tól pedig a 2007-es Cosmo Galactic Prism című duplalemezes szett lehet emlékezetes. Az elmúlt pár év egyik legváltozatosabb és legkreatívabb DJ mixe többek közt olyan előadókat sorakoztatott fel meglepő kompatibilitással, mint az Area Code 615, Holger Czukay, a Finzy Kontini, a Boards Of Canada, a Hawkwind, Matias Aguayo, vagy Carl Craig.

Ezek a megjelenések megerősítették a két producer reputációját, és egyértelműen a kollaborációjuk újabb megtestesülését várta mindenki, aminek a szerzők idén eleget is tettek, Prins Thomas-nak pedig volt ideje még egy új mixlemezre is, ami ráadásul egy élőben rögzített szettnek a hanganyagát tartalmazza. Vagyis volt miért izgulni: a 2005-ös klasszikus albumnak és a 2007-es avantgárd mixlemeznek az összehangolt folytatását a szakmában 2009 legnagyobb befutójának sejtették.

S, hogy milyen lett az eredmény? A nemes egyszerűséggel II címet viselő kiadvány valahogy pont azt nyújtja, amit a legkevésbé sem vártunk volna: egy nagy semmit. Az első album diszkóorientáltságával szemben itt a dalok visszavesznek a tempóból, és jobban elidőznek egy-egy témánál. Csak nyolc felvétel hallható, ezek nagy átlagban mind súrolják a tízperces határt, és bár Lindström tavalyi albuma a kiváló példa arra, hogy még akár harmincperces intervallumban is meg tudja oldani a hamisítatlan űrutazós feelinget, ezt a II-n mégsem sikerült megvalósítani. Több a hangszer, és így kevésbé elektronikus az összeállítás: a nyitó Cisco egy basszusgitár morcosságával indul, a későbbi For Ett Slikk Og Ingentingben meg már vannak csörgők, dobok, zongora és mindenféle gitár is, hangulatában csak nem akar épülni a lemez. Az egész olyan, mintha meghatározott koordináták nélkül indultak volna útnak az asztronauták. Nincs semmiféle csúcspont, sem hosszú elszállások – nem réved el a távolba egyik producer sem. Helyette csak csupa érdektelenség jellemzi az egészet mindenütt, céltalanul bolyongva a galaxis legunalmasabb szegleteiben.

Szerencsére azért pár esetben még mindig a gépek dominálnak, ezért van egy-két felvétel, ami színt visz az utazásba, és elhiteti, hogy lesz ez még jobb is (a Rett På című darab hamisítatlan Lindström-esszencia), de a csalódottságunk pont, hogy emiatt még nagyobb, mert egyszerűen nem lesz jobb a lemez. Sőt, épp ellenkezőleg – a tempó csak lassul, a Gudene Vet + Snutt például már inkább a space rock jegyeiben íródott, és nyolc és fél perces terjedelme ellenére is rendkívül unalmas, a két záró dal pedig majdnem huszonöt percet ölel fel, de az ötletek mégsem épülnek benne egymásra. Kínos leírni, de ez van: nem lett jó a II. A két szerző a végén az ismeretlentől ledermedve araszolgat az űrben, bizonytalanul tapogatóznak a sötétben. Lehet, hogy már mindkettőjüknek olyan grandiózus elképzeléseik vannak, amiket nem tudnak összeegyeztetni többé, vagy csak egyszerűen a régi szép idők emlékére jammeltek egy jót a stúdióban, de egy-két elfogadható elképzelésen kívül többre nem telt ezúttal. A vérbeli rajongók talán el lesznek vele egy darabig, de valószínűleg jövőre már megint a Where You Go I Go Too, az It’s A Feedelity Affair és debütáló lemez fog pörögni a lejátszókban.

Ezzel szemben Prins Thomas DJ tehetsége még mindig rendkívül figyelemre méltó. A Robert Johnson nevű frankfurti földalatti klubban rögzített műsorában huszonöt felvételt mixelt egybe, s bár stílusát tekintve az aranykori diszkó, annak space és pszichedelikus kistestvérei, illetve funk, house és minimal is van, a hetvenhat percnyi performansz mégis koherens. Gyakori oldschool hangzása ellenére zömmel vadonatúj, és két-három évnél nem régebbi zenékből áll a szett, alig sodródott át pár régi klasszikus a fekete lyukon, és azokat is többnyire modern remixekben halljuk (pl.: Arpadys, Anarchic System, Dogs Of War stb.). Prins Thomas a kezdetekben nagyon jó elképzeléssel építi fel a hangulatot középtempósnak sem igazán nevezhető felvételekkel, majd az első félóra után jól meghúzza az iramot, és onnantól kezdve ízlésesen váltogatja a tempót 125 és 135 bpm között. Ezalatt felvonultatja a második skandináv hullámban érkezett reménységeket (pl.: Björn Torske, Low Motion Disco), a DFA diszkószakosztályát (Rub-N-Tug, Still Going), a minimal legnagyobb kortárs alkotóit (Ricardo Villalobos, Mathew Jonson, Closer Musik) és zárásként még egy dubokkal visszhangzó afro punk szösszenet is van.

Kevés olyan DJ található manapság, aki akkor tud kihozni magából többet, ha egyre változatosabb lehet, Prins Thomas azonban kétségkívül ilyen. A Trans Am gyönyörű pszichedelikus gitártémái beteljesítik azt az elvágyódást, amiről az első tizenöt perc szállós darabjai szólnak, a Babytalk és Frankie Valentine zenéivel pedig pont akkor húzza meg az iramot, amikor a fénysebesség már nem elég. A Low Motion Disco-féle Love Love Love-nak a Still Going remixe a gyűjtemény egyik tetőpontja alig félóra után: a hangos, prosztó négynegyedek szó szerint döngölnek, nyersességükkel visszahozzák a nyolcvanas éveket, arról nem is beszélve, hogy a kis túlzással már-már metálosnak is tekinthető gitárjáték minden ismert távolságnál messzebbre megy, és új értelmet ad a stílusnak. Az pedig mennyire elegáns már (vagy szemtelen), hogy Prins Thomas az egyik átvezetéséhez egy Ricardo Villalobos számból használ fel harminchat másodpercet, hogy funkból pszichedelikus tech-house-ba húzza át a szettet? Nem csak briliáns, de egyben felszabadult is, eltöröl minden írott és íratlan szabályt: Opolopo felvétele szó szerint vadul zakatolós, az azt követő Acid Test zenének a címe pedig mindent elárul a folytatásról (Test 1). A záró szakaszban van diszkó, space pop és a rave-korszak arénáit megőríjtő ráadásfelvétel is kozmikus minimaltechnóban, a hangulat pedig egy második lemezért kiált. Kár, hogy nincs.

Az esetenként talán túlzó változatossága miatt lehet, hogy Prins Thomas nem mindenkinek a kedvenc DJ-je, de az olyan mixeivel, mint a Live At Robert Johnson magabiztosan őrzi a helyét a kreatívok élbolyában. A szett méltó folytatása a Cosmo Galactic Prism-nek, és a gyors váltások miatt valóban érződik, hogy nem a stúdióban dolgozott rajta hónapokon át. Nem minden keverés hibátlan, és érezhető, hogy neki sem az egylemezes szettek fekszenek a legjobban, de ettől független, aki szeretne valami nagyon izgalmas és jó DJ-szettet hallani – pláne trendit! –, annak a Live At Robert Johnson az év legjobb választása eddig.

Advertisements
Északi diszkó – Lindström és Prins Thomas lemezei

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s