Műfajtörténet: Detroit techno

Az elektronikus és poszt-punk zenéken, illetve a Motown kiadón kívül más oka is volt annak, hogy Detroitban erős kötelékű, bőrszíntől független összetartás jellemezte az embereket: az autógyárairól híres város kezdett egyfajta poszt-fordi tarlóvá átalakulni, miután a nagyvállalatok a térségből szinte mindent kiaknáztak, ezzel a nyolcvanas évek elejére hanyatlást és perspektíváját tekintve egy meglehetősen ellehetetlenült közösség képét hozva magával. Az új évtized kezdetével vehemens aktivitásba kezdett a UAW (United Auto Workers), ami az egyetlen, közös cél érdekében – több fizetés, jobb életkörülmények – egyesített mindenkit kortól, nemtől és származástól függetlenül. Jobbára akkora szegénység jellemezte Detroitot ekkor, hogy a faji előítéletek egyszerűen nem alakultak ki, mert mindenkinek szüksége volt a másik segítségére. Egyedül a külvárosi területeken éltek valamivel tehetősebb emberek, de a korszak társadalmi-szociális jellemzései szerint ők sem lettek volna többek más államokban egyszerű átlagpolgároknál. Vagyis létrejött egy olyan gépek leigázta, fájdalommal teli, szinte minden reménytől elszigetelt hely Amerikában, ami kiáltott azért, hogy a lakosai a művészeteken keresztül fejezzék ki az érzéseiket.

Ennek az érának volt az első jelentős alakja Juan Atkins, egy sikeres koncert-promóter fia, aki először, 1980-ban betársult Richard Davis mellé a Cybotronba, majd miután a nyolcvanas évek közepén zenei nézeteltéréseik támadtak, kivált és Model 500-ként folytatta tovább a karrierjét. Atkins a városnak egy meglehetősen kemény részén nőtt fel, ami rányomta a bélyegét a zenéire: mindennél jobban érződött rajtuk a menekülési vágy egy jobb helyre. Számos meghatározó slágert és albumot rögzített, így a techno egyik alapítójává vált. Vele egy lapon szokás még említeni két barátját, Derrick Mayt és Kevin Saundersont, akikkel a középiskolában ismerkedett meg, majd később kibéreltek egy házat a Detroittól harminc mérföldre található Belleville-ben, ami a korai techno főhadiszállása lett (emiatt szokás őket a belleville-i hármasként is emlegetni). Saját elmondásuk szerint eleinte azért tartottak össze nagyon, mert Beleville még mindig egy gazdagabb kisvárosnak számított az államban, és gyakorlatilag rajtuk kívül nem is nagyon lakott színesbőrű a környéken. May és Saunderson mondjuk már korábban is ismerték egymást, mert mindketten ígéretes jövő előtt álltak az amerikai futballban lévő tehetségük miatt, de igazából a zene hozta őket örökre össze. Hármójuk attitűdje illik Alvin Toffler Techno Rebels-modelljébe, amiről a Harmadik Hullám című könyvében ír: a technológiát, mint felhatalmazást és, bizonyos értelemben ellenállást ragadták meg az ellen a vállalati plutokrácia ellen, ami feltalálta és széleskörben elterjesztette ugyanezeket a gépeket. Nem is meglepő, hogy Juan Atkins több korabeli interjú tanúsága alapján a technológiai forradalom harcosának tartotta magát.

A trió munkássága (melléjük később negyediknek bekapcsolódott Eddie „Flashin” Fowlkes is) nagy hatással volt a városra. Egyre több hajnalba nyúló partit kezdtek szervezni a promóterek, ám ez egyben a szakértelem hiánya miatt elindított egy olyan folyamatot is, ami sajnálatos módon mindmáig létezik az elektronikus zenében, ráadásul már más stílusokban és műfajokban is előfordul. Az alapvető problémát az jelentette, hogy Detroit keleti és nyugati oldala eltérő volt: előbbiben a szegényebb emberek éltek, utóbbiban pedig a valamivel vagyonosabbak, akiknek volt némi lehetőségük utazni, olvasni, világot látni (érdekes és meglepő egyébként, hogy a város eme részének a fekete közösségét olyan divathatások inspirálták, mint Richard Gere Amerikai Dzsigoló című filmje). Eleinte a rendezvényeikre még bárki bemehetett, de később szerették volna a technót maguknak megtartani, és a plakátjaikra kiírták, hogy nem kérnek a – talán nem mindig alaptalanul – gengsztereknek cimkézett keletiekből. Ez a kizárás azonban nem volt megoldható, mert ezek a művelt, „gyenge” fizikumú emberek nem tudták visszatartani a nagydarab, bűnözésből élő keleti fiatalokat, ezért idővel kénytelenek voltak a rend őreivel távol tartani őket. Ezzel romlott meg a viszony a két oldal fiataljai közt, és kezdődtek meg a sokszor lövöldözésekbe torkolló bandaháborúk, amik mára rengeteg, szintén fiatal gyökerekkel rendelkező zenei irányzat életében megtalálhatóak az államokban.


Kevin Saunderson

A techno elterjedését jelentősen segítette a helyi WGPR nevű rádióállomás támogatása (ez volt az első, kizárólag négereknek szóló FM rádió a városban). DJ Charles Johnson, ismertebb nevén Electrifyin Mojo mindig is kifejezetten kereste az újszerű hangzást rádiós karrierje során, s míg sok helyen nem tudott megállapodásra jutni a tulajdonosokkal, és ezért állandóan költöztetnie kellett a műsorát állomásról állomásra, Detroiban és a technóban igazi otthonára lelt. Teljesen elvarázsolták a stílus jövőből érkező hangjai, s míg Európából a szintipop inspirálta, addig a helyi zenéket tekintve csak a techno létezett számára, illetve a Funkadelic-féle funk, ami a Midnight Funk Association című műsorának köszönhetően rengeteg második és harmadik vonalból érkező techno producer megkerülhetetlen kedvencévé vált.

Ennek ellenére azonban valószínűleg sosem alakult volna ki semmiféle globális techno-kultúra, ha Chicago nem segít nekik. May és Saunderson az 1980-as évek közepén minden héten bepakolták az új kiadványaikat az autójukba, és meg sem álltak Chicagóig, ahol sokkal többet el tudtak adni belőlük, mint Detroitban (Atkins későbbi beszámolói szerint egy single-ből átlagosan tíz és ötvenezer példány közt fogyott – sokkal több mint amennyit egy helyi house producer értékesíteni tudott a saját zenéiből). Az ilyen kirándulások alkalmával az alapító atyák rendszerint bevásároltak a legújabb house megjelenésekből is, ezzel színesítve otthon a palettát. Valamikor 1986-87 magasságában történet aztán, hogy Angliából A&R szakemberek és promóterek érkeztek Chicagóba, hogy felmérjék a helyi diszkókultúrát, hiszen akkoriban a szigetország már túl volt a baleárikus megvilágosodásán, és kezdte szárnyait bontogatni az acid house, ami mellé úgy gondolták, hogy lehetne valami ismeretlen, tengerentúli dolgot is eladni az embereknek. Egy ilyen út alkalmával hallották Atkins-ék munkáját is, és a többi már – ahogy mondani szokás – történelem. Érdekes azonban még egy mondat erejéig megjegyezni, hogy a nyolcvanas évek első felében a mai értelemben vett DJ-zés még nem létezett Detroitban: a technókat nem mixelték össze a lemezlovasok, s valószínűleg ez is szerepet játszott azon okok között, hogy végül miért Chicago segítségével lett csak ismert ez a stílus világszerte.

S persze arról sem szabad megfeledkezni, hogy míg a house és az újdiszkó közönségét jórészt a homoszexuálisok biztosították, addig a detroiti techno rajongói kivétel nélkül heterók voltak. Ennek a kulturális jelentősége később meglehetősen fontos lett.

Reklámok
Műfajtörténet: Detroit techno

Műfajtörténet: Detroit techno” bejegyzéshez ozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s