Műfajtörténet: Robert Hood – Minimal Nation

Robert Hood – Minimal Nation

Axis, 1994
M-Plant, 2009

A

Nehéz eldönteni, hogy vajon milyen joggal köthetjük Robert Hoodhoz a mai értelemben vett minimal techno megalkotását. Abban a kritikusok zöme egyetért, hogy ő volt az első, aki ezzel a hangzással kísérletezett – viszont az is egyértelmű, hogy Hood munkásságának ahhoz a minimal technóhoz már valóban semmi köze sincs, amit mi itt Európában, 2009-ben értünk e név alatt. Nekünk ez a stílus főleg német producerek csiszolt, dallamos és kimért sebességű, olykor erősen giccses zenéit jelenti; míg Hood esetében az igazi techno nyers, lecsupaszított változatát, ami csak a dobokból, bassline-ból és funky groove-okból áll. Ha nem is közvetlenül, de közvetetten azért van összefüggés a kétféle megközelítés között: Hood korai kiadványai nagy hatással voltak a német dubtechno korai alkotóira – akik aztán a maguk részéről meg a kísérleti minimálra és a tech house-ra, ily módon elérve a mai értelemben vett minimal technóig. Ezért ha nem akarjuk Hoodnak a Nagy Alapító szerepét tulajdonítani, abban nyugodtan megállapodhatunk, hogy keresztapának kiválóan megfelel.

Robert Hood pályafutása úgy kezdődött, hogy Mike Clark (Agent-X) egy házibuliban bemutatta őt Jeff Millsnek és Mike Banksnek, majd nem sokkal később hármukból (Hood, Mills, Banks) megalakult az Underground Resistance. A paramilitáris egységnek elképzelt UR tagjai “szónikus gerillának” mondták magukat, akik a kommersz szórakoztatóipar ellen harcolnak, egy olyan titkos, földalatti közösséget létrehozva, ami csak a tiszta, igaz értékekre alapul, kizárva magából minden igazságtalanságot. Az Underground Resistance volt az alapító atyák után az első jelentős mozgalom Detroitban. Nagyban szakítottak a techno korábbi hangzásával is: míg Atkinsék még Kraftwerken és Funkadelicen nőttek fel, addig Hoodékra már a sötét electro, szintipop, indusztriál és EBM zenék voltak óriási hatással, és ez szinte az egész UR-katalóguson érződik. Agresszív fellépésüket már a nevük meg címek is jól jellemzik: Elimination, Riot, Crime Report és így tovább. Hiába volt azonban ez a kezdeti nagy lelkesedés, Detroit második triumvirátusa igen gyorsan, 1992-93 körül szétment. Jeff Mills inkább Axis kiadójára koncentrált, mert soha nem tudott egyetérteni Mike Banks militáris megközelítésével, és hogy ezt mindenáron rá akarta erőltetni az Underground Resistance-re; Robert Hood pedig már javában minimal technós zenével kísérletezett ekkor.

Egy interjúban kifejtette, hogy ha a techno a zenei önkifejezés leginkább futurista módja, akkor logikus és csupán idő kérdése volt, hogy valaki előálljon ezen belül a minimalista alkotói attitűddel. Hood úgy vélte, hogy ez nemcsak az ő útja, hanem egyenesen a minimalizmusé a jövő: az utóbbi évtizedek építészeti, lakberendezési, öltözködési és műszaki trendjei is ugyanebbe az irányba mutattak. Első albumai, az 1994-es Internal Empire és Minimal Nation egy nemzet öntudatra ébredését jelentették: nyers, lecsupaszított technozenék, lassan alakuló harmóniákkal, szegényes hangrepertoárral. A két lemez azonban nemcsak a 160 bpm magasságában döngölő rave és gabber hangzást elutasítóknak jelentett alternatívát, hanem a dubtechno emlékezetkieséses, személytelen jellegétől elzárkózóknak is. Robert Hood zenéinek ugyanúgy volt lelke, mint bármi másnak korábban Detroitból, és tulajdonképpen ez biztosította, hogy hosszú életű legyen a minimal techno.

A Minimal Nation volt a két lemez közül a nehezebben befogadható: míg az Internal Empire-ről a címadó szám és különösképpen a Minus hamar óriási slágerekké váltak, addig a Minimal Nationről egy felvétel sem jutott el szélesebb hallgatósághoz. Persze ebben nyilván közrejátszott az is, hogy a gyűjtemény csak lp-n jelent meg Jeff Mills Axis kiadójánál, az Internal Empire pedig rendes cd megjelenést kapott a már akkor is rendkívül neves berlini Tresornál, és négy évvel később egy újranyomást is megért. A Minimal Nation kevésbé figyelemfelkeltő, inkább egységében erős album: az ütem állandósága olyan, mint egy fémváz, amire állandóan változó alakot húznak a számokban folyamatosan végbemenő lassú transzformációk; mintha egy robotkaméleon mozgását és mimikrijének változását követnénk. S talán pont ezt jelentette a minimaltechno a kilencvenes évek közepén: elkerülni és kivédeni mindent, ami az egyre kommerciálisabb, szupersztár-központú elektronikus zenei világból érkezik, közben pedig megmaradni annak, ami mellett elkötelezték magukat, és az előre kijelölt úton haladni egyenesen a jövőbe. Vagyis, lehet, hogy Robert Hood a maga egyszerű, fekete-fehér módján legalább részben meg tudta teremteni azt az utópiát, amit az Underground Resistance a tagok nézeteltérései miatt nem.

A tizenötödik évforduló alkalmából megjelent és jelentősen átdolgozott kiadás először teszi elérhetővé a számokat cd-n. Az eredetileg nyolc felvételből egy (Grey Move) kimaradt, cserébe viszont három kiadatlant kaptunk (Sh-101, Self Powered, Rhythm Of Vision (Original)), de a bónuszlemezen hiánytalanul megtalálunk mindent, mert az egy olyan mix, ami a studio session során készült összes anyagot egybegyúrja. Tehát nem szimpla újrakiadásról van szó, hanem korszerűsítésről. A zenék pedig kiállták az idő próbáját, még mindig ugyanolyan erősek, mint régen. A Museum ritmikus, funkys hangulata Robert Hood örök elkötelezettségét mutatja be a stílus iránt; a Ride, Station Rider E és Sleep Cycle című felvételek pedig a minimal techno futurista utópiájába zarándokolnak, némi sci-fi körítéssel, ami a későbbiekben aztán inkább Jeff Mills védjegyévé vált. A most először hallható számok közül a Self Powered rettentő ütős, nehéz is elhinni, hogy 1993-94 körül készült, mert egy alapvetően nyugodtabb és letisztult darabról van szó – olyan, mint amiket aztán a német producerek készítettek, részben Hood hatására.

1994-ben kezdődött tehát Robert Hood önálló alkotói pályája, amelynek során a detroiti lázadó tinédzserből egy stílus vezetője lett. Később pedig odaadó családapa és mélyen vallásos ember, aki lánya születése után elzárkózott a média elől. Részben emiatt is alakult úgy, hogy míg Jeff Mills és az Underground Resistance mára alapvető fogalmak a technóban, addig Hood a kritikai siker mellett a széleskörű elismerését sosem kapta meg. Megújulni azonban mindmáig képes: az évtized első felében írt zseniális Point Blank és Wire To Wire albumok mellett tavaly a Fabric 39-et mixelte, és egy hónapig még Londonban és Berlinben is mindenki az ő elképzelésein alapuló minimal technóra táncolt.

(E cikkem eredetileg a Quarton jelent meg.)

Reklámok
Műfajtörténet: Robert Hood – Minimal Nation

Műfajtörténet: Robert Hood – Minimal Nation” bejegyzéshez ozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s