Metszet: Techno

Rendkívül izgalmas és kiváló megjelenésekben bővelkedő két hónapot tudhatunk magunk mögött a techno és ahhoz közeli stílusok tekintetében, ezért úgy döntöttünk, hogy a hiphop után a legfuturistább zene körképével folytatjuk az egy hónappal ezelőtt útnak indított Metszet rovatunkat. A továbbiakban a stílusaikban alapműnek tekinthető lemezek jubileumi újrakiadásairól, valamint vadonatúj albumokról és egy kiemelkedő válogatásról, no meg kedvenc bakelitjeinkről olvashattok. Elöljáróban annyi kijelenthető, hogy május és június a nagy visszatérések és zseniális összedolgozások időszaka volt.

A legfontosabbal kezdjük: az első megjelenése után tizenöt évvel később ismét napvilágott látott Robert Hood stílusdefiniáló, és cd-n ezidáig elérhetetlen mesterműve, a Minimal Nation. Az eredetileg Jeff Mills Axis kiadóján debütált, duplabakelites kiadvány jócskán megelőzte a korát 1994-ben, de persze ez elmondható magára Robert Hoodra is. A detroiti művészt sok helyen a minimaltechno teremtőjeként ismerik, 1994 óta számos kiváló albummal és bakelittel alapozta meg a hírnevét, ráadásul tavaly kaptunk tőle egy kortalan mixet is (Fabric 39), így most már a neve valószínűleg örökre megtalálható lesz a techno nagykönyvében. A tizenötéves évforduló alkalmából megjelent ünnepi kiadás először tartalmazza ezüstkorongon a felvételeket, ráadásul hallhatunk két bónusz számot is az érából, valamint egy további lemezen egy stúdiómixet, ami – az előbbiek ismeretében nagy valószínűséggel – a világ első minimaltechno számait tartalmazza összeillesztve. A Minimal Nation hangulata még ma is óriási, hipnotizáló jellegéből mit sem vesztett, és ennek a duplacédés kiadásnak köszönhetően most már nem kell többé negyven perc után új hallgatnivaló után néznünk. Más kérdés persze, hogy ebben, a mára intézményesítetté vált stílusban a fiatalabb generációkat mennyire érdekli egy ilyen kőkorszaki megjelenés, vagy mennyire szimpatikus nekik egy olyan, szinte mindennemű netaktivitást nélkülöző producer, mint Hood, de ettől ez az album még a techno egyik megkerülhetetlen alappillére marad – nálunk jó eséllyel pályázik az év újrakiadása címre.

Az elmúlt két hónap másik ilyen, hasonlóan fontos újbóli megjelenése a Swayzak-féle Snowboarding In Argentina, ami az elektronikus zenetörténet szerint az első tech-house album, ami napvilágot látott. Az 1998-as piacra dobása óta eltelt tizenegy év során ez a stílus talán jobban ki is épült, mint a minimaltechno, ugyanakkor ma már koránt sem olyan szavatos és inspiráló, mint régen, ezért egy ekkora kaliberű klasszikusnak a leporolása még valamivel indokoltabb is, mint az előző esetben. Ráadásul ez a lemez nagyon át lett gyúrva: az első kiadáson lévő kilenc szám után itt csak hét kapott helyet, jelentősen átdolgozva, a tízperces határt majdnem minden esetben átlépve. David “Brun” Brown nemrég egy interjúban azt nyilatkozta, hogy lehagyták azokat a zenéket, amik már nem tetszettek nekik, az így született újraeditálások pedig ígéretesnek tűnnek. A hír hallatán pár héttel ezelőtt elkapott a nosztalgiaérzés, és meghallgattam néhány, szintén korabeli albumot, amik már megelőlegezték a tech-house hangzást. Ezek közül a Burger / Ink-féle (Jörg Burger és Wolfgang Voigt kollaborációja) 1996-os [Las Vegas] még tizenhárom év után is egy nagyszerű gyűjtemény, és az utóbbi év Wolfgang Voigt újrakiadásai után nem is tartom kizártnak, hogy a közeljövőben a Kompakt bevállalja majd az újbóli forgalmazását, de Dub Taylor első két nagylemeze is előrevetíti már azt a hangzást (Detect és Forms & Figures, mindkettő 2001-ben jött ki), ami végül a mostani évtized közepét uralta klubkörökben. S persze, ha kicsit eltávolodunk a techno felé, akkor ott van Akufen ötcsillagos lemeze, a My Way, ami már a minimállal is barátkozott, vagy Aril Brikha Deeparture In Time című munkájának a detroiti kitekintése. Vagyis, bőven van miért megismerkednie a tech-house stílussal mindenkinek, aki eddig netán lemaradt volna róla: a stílus legelső lemezei elképesztően jók.

Az újdonságok felé kalandozva sajnos annyira sok jó albumról nem lehet beszámolni. Az utóbbi hetek egyik egyértelmű kedvence Mirko Loko bemutatkozó munkája, s az ínséges időszakot jól támasztja alá ez a lemez (Seventynine), ami úgy képes minden héten lemenni egy-két alkalommal nálam, hogy különösebben kiemelkedőnek nem nevezném. Egy kellemes albumról van szó, természetesen található rajta pár ígéretes felvétel (nekem a Tahktok és a Le Monologue d’Orfeu a kedvenceim), de sajnos egy-két helyen mindig megtörik a kiadvány íve, és ezért elejétől a végéig elég nehéz felhőtlenül élvezni. Mindazonáltal, – és ezzel igyekszem felhúzni az értékelésemet – ami jó zenék vannak rajta, azok feledtetni tudják az unalmasabb pillanatokat, ezért el lehet vele lenni hosszabb ideig is, de tavaly ilyenkor biztos alulmaradt volna a konkurenciával szemben. S persze, voltak még nagylemezek nagy kiadók magabiztos előadóitól, mint például Holger Zilske (Playhouse), Mihalis Safras (Trapez), vagy Exercise One (Mobilée), de igazából egyikőjük produktuma sem tudott egy-két hallgatásnál tovább lekötni.

Szerencsére nem ez a helyzet viszont a válogatások világában. A holland Delsin kiadó 2.0 címmel megjelent portfóliója éves viszonylatban is kiemelkedőnek tekinthető: huszonnégy felvételt vonultat fel olyan aktuális és tehetséges művészektől, mint Redshape, Nubian Mindz, Newworldaquarium, Shed, Chymera, vagy Vince Watson. A hangzás rendkívül egyedi, és először érzem azt, hogy a berlini Ostgut Ton után végre egy újabb életképes szcénával van dolgunk, ami a későbbiekben még rengeteg jó ötletet önthet hangokba. Ízléses, de súlyos, illetve melodikus, de közben mégis erősen basszusvezérelt számokat hallhatunk két és fél órán át, és az a legjobb az egészben, hogy nincsen nagyon rossz pillanat a válogatáson, egyhuzamban simán, élvezetesen lemegy mind a huszonnégy tétel. Hiába na: a techno él, és élni fog – mindig lesznek friss és ígéretes dolgok a mátrixban.

Elhagyva a nagylemezek és válogatások világát a bakelitekért, az egyik legfontosabb és legjobb megjelenés az időszakból kétségkívül Marcel Dettmann és Shed kollaborációjának, a Deuce-nak a bemutatkozó tizenkétinchese volt. A három felvételt tartalmazó anyag borzasztóan erős: azt a zúzós, darabolós technót élteti, amiről sokan azt hitték, hogy a kilencvenes évek végén végleg száműzetésbe került. A Twerp Wiz olyan, mintha elszabadulna a pokol egy partin, és groteszkbe fordulna minden. Idegen, horrorisztikus lények és beteg mutációk önfeledett himnusza ez, amivel remélhetőleg mixeken is találkozunk majd hamarosan. Hasonlóakat kívánok a Gutteringnek is, ami már inkább valamiféle második világháborús nagyipari gyárkörnyezet óriás gépeinek eszméletlen munkatempóját önti hangokba, és úgy zúz, hogy pár évvel ezelőtt, a minimal-lázban fejlövés járt volna érte a szerzőjének. A gyűjteményt záró Cue Ed annyira nem emlékezetes, de gondolom ez igazából már nem is érdekel senkit, miután az első két zene frenetikus. Aki pedig ennél is betegebbet szeretne hallani, annak baráti szeretettel ajánlom James Ruskin legújabb munkáit! A Tresor kiadó álomcsapatának oszlopos tagja a tavaly márciusban megjelent The Dash című albuma óta először adott ki új zenéket, ráadásul a saját, Blueprint nevezetű kiadóján, ahol utoljára 2004-ben jegyeztek bármit is. A Sabre / Massk 12” a minimalistább, kísérleti techno világába kalauzol minket, és az A-oldal valami eszméletlenül agybontó. A felvétel első két perce olyan, mintha az Autechre játszadozna az idegeinkkel. Hűvös, félelmetes és nem e világi hangfoszlányok tekeregnek az éterben, mintha valami idegen űrhajó rádióadását fognánk. Idővel persze megérkezik alá a négynegyed is, a végeredményt gyenge idegzetűeknek nem ajánlom. A Massk ezzel szemben már egy fokkal hagyományosabb: kevésbé kísérleti, de annál zordabb techno, s bár annyira azért nem figyelemfelkeltő, mint a Sabre, de a jó szerkezete miatt mégis valószínűbbnek érzem, hogy ezzel találkozzunk előbb a tánctéren, vagy mixlemezen. Akinek pedig ez nem lenne elég, annak felhívnám a figyelmét Ruskin új projektjére, amit Karl O’Connorral (Regis) csinál, és O/V/R névre hallgat. Az Interior címre keresztelt első kiadványuk három felvételt tartalmaz, mindegyik hideg minimaltechno, inkább hoodi értelemben, semmint Berlinnel a célkeresztben. A címadó felvétel energikus és tűéles, van benne valami nagyon tudományos hangulat. A Rapid Eye meg akár a kistestvére is lehetne: egy fokkal több benne a boogie, de szintén egy robotokkal teli világ soundtrackjére hajaz. A Fallen Right Renew inkább csak a közepes kategória már, de csak azt tudom mondani, amit a Deuce EP-re mondtam: háromból két zseniális felvétel van, több nem kell.

A stílus avantgárdabb vizein evezve megkerülhetetlen összefutni az új Monolake single-lel. Az Atlas 12″ az első Monolake kiadvány három év után, és ha lehet hinni a madarak csiripelésének, akkor nemsokára jön az új album is. S, hogy mire lehet számítani az Atlas két száma alapján? Nehéz megmondani. Maga az Atlas gyönyörű: misztikus fúvósjátékok és sejtelmes ambientek bontakoznak ki Henke agyament ritmusképletén. Az egész nagyon epikus, mintha idegenek létesítenének kapcsolatot egy ősi civilizációval. Nagyon hangulatos és – a Monolake-hez képest – melodikus zene; ha ilyenekből fog állni az új album, akkor nagyon jó dolgunk lesz. Kevésbé mondható ez el viszont, ha inkább a B-oldal (Titan) kerül majd fölénybe. Rossznak ugyan nem nevezném, de lényegében egy annyira unalmas, semmitmondó techno, hogy túl sokszor nem forgott a lejátszómban. A szerzőktől ezt jobb kivitelezésben ezerszer és ezerféleképpen hallottuk már, annyira nem kéne erőltetni a jövőben. Ha e helyett inkább valami electrósabb összeállításra vágyunk, érdemes meghallgatni az új Urban Tribe ep-t, a Social Engineeringet. Sherard Ingram hosszúéletű projektje elég nagy múltra tekint vissza, a lemezein gyakori közreműködő volt Carl Craig és Kenny Dixon Jr., s bár a diszkográfia alapján annyira sosem volt aktív formáció az Urban Tribe, de mégis sikerült megjárniuk a Mo’ Wax, Planet E és Rephlex kiadókat az évek során. Ennek fényében talán nem is meglepő, hogy a Social Engineering a kilencvenes évek első felére jellemző detroiti electrót keresztezi egy-két technós elgondolással. A Her folyamatosan ismétlődő vokálja szép elgondolás a folyamatosan kibontakozó hangokon; a Gencon állandó jellegű szintetizátorfutamja már-már hipnotizáló jellegű; a Shambing Masses bolondos ritmusai és agresszív, provokáló szövegei kifejezetten félelmetessé teszik a végeredményt; a Sabotaque Clique ütemei pedig úgy csapkodnak, mintha Isten a végítéletével sújtana le ránk az égből. Ezzel szemben sokkal nyugodtabb a berlini Efdemin legújabb megjelenése, ami lényegében két Martyn remixből áll, de egyik sem dubstep. Az Acid Bells (Martyn Mixes) 12”-nek a Dark Mixe annyira mondjuk nem ígéretes, bár a középső kiállásban lévő finom dobolásért megéri meghallgatni a zenét, ezzel szemben viszont a holland producer Bittersweet Mixe annál jobb: egy tüneményes, szép zongorajátékkal megálmodott ambient téma. Meglepő és gyönyörű, öröm hallani, hogy ilyeneket még préselnek manapság.

Kitekintve a house felé, szintén érdemes pár bakelitet leellenőrizni. Én ugyan nem vagyok nagy Theo Parrish-rajongó, de a Sound Signature kiadóján megjelent legújabb tizenkétinchese meglepően jó lett, rengetegszer hallgattam az elmúlt hetekben. A Space Station / Going Through Changes 12″ vegyes felhozatalú: az A-oldal egy klasszikus detroiti techno Jeff Mills sci-fi világában Dopplereffekt ütemeivel, ergo, ha nem is éppen a tánctérnek szól, de otthoni hallgatásra mindenképpen jó választásnak bizonyul. Ezzel szemben a Going Through Changes egy klasszikus deep house téma szexi vokállal és nagy adag soullal, magyarán garantált a helye az elegáns koktélbárokban. S, ha nem is pont ugyanezen okból kifolyólag, de hasonló sikerekre számíthat a baltimore-i Karizma (Kris Klayton) is, akinek a 2007-es A Mind Of Its Own című albuma számomra a legkedvesebb house nagylemez az elmúlt jó pár évből. Kicsit sajnálom, hogy azóta csak alig lep meg minket egy-egy bakelittel a szerző, de most végre itt van a Neccessarry Maddness / Drumz Nightmare 12″, és mindkét oldala borzasztóan jó. Az első felvétel valami modern, rnb-szerű ritmusra épülő törzsi seggrázás, a dobhangok esetleg ismerősek lehetnek Switch A Bit Patchyjéből, ettől független viszont hamisítatlan afrikai érzése van a zenének, amit a sejtelmes hangjai a forró tisztásokról egykettőre Chicago legeldugottabb táncparkettjeire repítenek. A B-oldal hasonlóan üde darab, a tapsolásban van valami sydenhamos, a törzsi dobok az előző után most is brutálisak, a latino gitárjáték pedig teljesen megbolondítja az összhatást. Érdekes, hogy ez a zene sem megy egyszer se át egyenes négynegyedbe, de valamiért pont emiatt érzem különlegesnek a kiadványt. Ha pedig már szóba kerültek különféle kontinensek stílusjegyei és a feje tetejére állt hangulat, akkor Matias Aguayo és Rebolledo megosztott lemeze, a Bo Jack / Pitaya Frenesí 12″ igazi ínyencségnek tekinthető. Az argentín Matias Aguayo egy széttolt vokálú, hurrikánokkal felturbózott dobvihart zúdít ránk, így a végeredmény minden, csak éppen pihenős nem. Társa, a számomra meglehetősen ismeretlen nevű Rebolledo sem volt teljesen magánál, amikor a Pitaya Frenesít írta, a viszonylag egyszerű négynegyedre épülő számát ugyanis egy olyan hangmintával vette körbe, ami leginkább a hatvanas-hetvenes évek rajzfilmjeinek a kísértetjárta pillanataira emlékeztet. Ilyen lenne tehát egy kísértetjárta táncterem 2009-ben? Ezt mondjuk kétlem, de időutazásnak és egy kis ijesztgetésnek tökéletes, arról nem is beszélve, hogy méltó párja Aguayo elborult agyszüleményének. S végül, de nem utolsósorban: elképesztően jó Ricardo Villalobos Sei Es Drum kiadójának legújabb bakelitjének a hátoldala: Reboot Caminandója talán az egyik legteljesebb minimaltechno, amit az utóbbi időkban hallottam. Bámulatos, ahogyan beúszik a harmincéves spanyol ballada az ütemek alá, a vége felé technóba oltott pszichedelikus folk érzése van az embernek.

Advertisements
Metszet: Techno

Metszet: Techno” bejegyzéshez ozzászólás

  1. cutoff szerint:

    jó ízlésről árulkodik ez a cikk, kellemes volt pl megtudni, hogy más is favorizálja a burger/ink – las vegas albumot ;)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s