Animal Hospital – Memory

Animal Hospital – Memory

Barge, 2009

A

Már 1-2 hónapja fogadni mertem volna rá, hogy Animal Hospital lesz számomra az év felfedezettje, mégpedig azért mert zenéjében számtalan számomra igen fontos dolgot egyesít mind gondolatiságában, mind hangzásában. Rengeteg az olyan stíluselem műveiben, amikért külön-külön is eszeveszettül rajongok. Hadd próbáljam meg pár sorban körülírni miről is beszélek. A következő összetevőket kell tökéletes arányban összekutyulni ahhoz, hogy a végeredmény Animal Hospital zenéje legyen. Először is egy óriási adag posztrockkal kell számolni, ugyanis a Memory-n elég erős ez a hatás. Viszont egyáltalán nem az elcsépelt, teljesen megszokott formulákra kell itt gondolni. Példaként a Godspeed You Black Emperor! kiadványainak atmoszféráját, egyediségét és hangzását tudnám felhozni, ami igazán közel jár a valósághoz. Aztán ott van az engem leginkább Pivot-ra emlékeztető matek-rock szerű beütés, ami gyakorlatilag a táptalajt biztosítja az album egyik dinoszaurusz számának. Elég sok ezeken kívül a tábortűz-folk pillanat is, mindez pedig egy olyan elektronikus zajhalmazzal, és furcsa minimalizmussal van megfűszerezve, amiről nekem leginkább Ben Frost szokott beugrani valamiért.

Az albumhoz zseniálisan passzoló borítón látható festményt Kevin testvére, Sean Micka készítette.

De először inkább nézzük meg ki is, mi is ez az Animal Hospital. A formációt egy azaz egy ember, az bostoni Kevin Micka alkotja, aki szerzeményeiben maga játssza fel a dobot, a szintetizátorokat, gitárokat, effekteket és úgy általában véve gyakorlatilag mindenről ő gondoskodik kivéve egy-két cselló felvételt, vagy például a női éneket. (másik albumán egy számon szerepel felesége) Élő fellépéseikor pedig effektek, hangszerek, és mindenféle keverők mögött elbarikádozva találjuk meg ahogyan megint csak egymaga reprodukálja néha kifejezetten improvizatív kompozícióit.

Kivételesen úgy döntöttem, most számonként veszem végig az albumot, mert igazán megéri egytől-egyik beléjük mászni. Aki esetleg attól fél, hogy ez által az összes poént lelövöm, az nyugodjon meg, egészen biztos, hogy a cikk elolvasása után is bőven okoz meglepetést Animal Hospital, hogy arról ne is beszéljünk, hogy vajon le lehet-e ezeket a zenéket írni 5-5 sorban.

Az album tehát egy enyhén giccses nyitánnyal indít, amiben egy akusztikus gitár és a hátteret elfoglaló gyerekjáték csilingelés próbál minket elvarázsolni. Hangulatomtól függően tudom szépnek, jó ráhangoló kétsorosnak és kicsit fárasztónak is látni, mert bár a hangzás tényleg túl csöpögős kicsit, azért a gitártéma közvetlensége és egyszerűsége iszonyúan tetszik. Olyan mintha a saját szobámban mutatná nekem a rövidke, félkész témáját egy jó barátom, hogy „Hallgasd csak, ez ugrott be tegnap este”. Az egyszerűség és félkészség érzete ellenére viszont eszméletlenül elragadó ez a pár hangból álló kis etűd.

Ezután elkezdődik az album egyik legerősebb zenéje, a His Belly Burst. Ha megpróbáljátok magatok elé képzelni a cím által lerajzolt képet, akkor már talán nem is vagytok olyan messze az igazságtól.
Az egyik erőssége ennek a több mint 17 perces tételnek az az atmoszféra, amit létrehoz. Végülis, más sem történik ez alatt a bő negyed óra alatt, mint egy hangulat aprólékos lefestése. A folyamatos ismétlés, a monotonitás által beleívódik az emberbe az egész hangzás, majd fokozatosan torzulni kezd a kép. Ezt az óriási hangulatot részben a parádés hangszerelésnek köszönhetjük, amik a szám első részében bennem valamiért a középkort, de legalábbis valami Bretagnehoz hasonlóan ősi tájat idéznek fel. Részben pedig az először az ötödik perc környékén felbukkanó elektromos zajoknak. Ekkorra kúszik be a háttérből az a lüktetés, amit egy olyan szécsavart gitár produkál, hogy már 2mp után érzi az ember, hogy ha ez így megy tovább ez csak tökéletes lehet. És az is lesz. Mire a tavalyi Fuck Buttons kezdőszámára emlékeztető zajjá átalakuló gitár szép lassan eluralja a teret, addigra már garantáltan úgy fogjuk érezni, hogy ezzel a gitárral, ezekkel a kimért dobokkal és a felette levő teret pont tökéletesen kitöltő egyéb motívumokkal életünk végéig sodródnánk. Viszont, hogy kicsit visszautaljak a szám címére, az ugrott most be, hogy tökéletes aláfestő zenéje lehetne ez a zene a megszületésnek. A megszületés pillanatát megelőző fokozódó feszültség, nyugtalanság és zavar végül a teljesen más világot jelentő külvilág csendjével, újdonságával és nyugalmával ér véget.

A 2nd Anniversary névre hallgató harmadik számnál járunk, ahol a minden másodpercet bezengő magas szólamok puha sivításai ismét gondoskodnak a megfelelő atmoszféra megteremtéséről. Ebbe tökéletes ellentétként illeszkedhet bele a második zenei mondattal érkező gitár-szerű zsongás. Egyszerre egy-egy hangok szólalnak csak meg végig a dalban, mégis, ezzel a kimért, letisztult minimalizmussal éri el Micka, hogy iszonyúan teljesnek hat az egész. Nincs benne semmi, amit el lehetne hagyni, és nincs is semmi, amit hiányolni lehetne belőle. Olyan, mint egy Jenga játék utolsó előtti lépése, amikor még épphogy nem dőlt össze az építmény, ha hozzáadnánk, vagy elvennénk belőle, összedőlne az egész.

Akik ekkor már túlságosan elterültek volna a díványon, azokat sarkallja fokozatosan az újbóli mozgásra az And Ever… tempóváltása. Ez ismét egy nagyobb lélegzetvételű darab, ami viszont az eszméletlen gitártémákra koncentrál. Egyébként ez az a szám, amiről a Pivot jutott eszembe valószínűleg az eltalált gitártémákról és beállításokról és legfőképp, a feszességéről. Talán kicsit elfogult vagyok, amikor azt mondom, hogy egyszerűen minden hang úgy szól, ahogy annak kell, minden hang ott van, ahol annak lennie kell, de… De így is van. Kilométeres kiállások, eltalált énekek. Egyszerűen tökéletesen egyben van ez a zene, bár nem tartom kizártnak, hogy egyeseknek azt fogják gondolni, ezt 5 percben is igazán le lehetett volna zavarni.

A feszesség után pedig rögtön lassítunk, a Safe Place testesíti meg az albumon a már említett tábortűz hangulatot leginkább. Kedves, tulajdonképpen vidám dallamok, akusztikus gitár, távolba vesző ének és egy újabb totálisan egyszerű dallam és dalszerkezet. Ha valaki 2009-ben mindenképpen tábortűz mellett akar dudorászni és gitározni, könyörgöm, ezt válassza!

Az utolsó előtti dal a Nostalgia, ami igazából csak egy igazán rövid pihenő az utolsó monumentális darab előtt. Napsütéses reggeli ébredés hangulata szűrődik ki a hangfalakból hála a már ismerős, szolidan effektezett akusztikus gitárnak és mindenféle guberált neszeknek.

Végül pedig, de egyáltalán nem utolsó sorban, az albumot a Memory zárja, ami a kiadvány harmadik monumentális hanghalmaza. Bár percekig inkább egy ambient számra hajaz, ez egy ízig-vérig poszt-rock zeneszám. Hatalmas futamokban, különféle hangszeres szólókban és csili csálé formákban, mint mostanra már talán sejthető is, ez a szám sem bővelkedik. Az elképesztően elvarázsoló atmoszférára viszont itt is számíthatunk. Bár igen-igen lassú folyású az utolsó szám (is), mégis, öröm hallgatni, ahogy fejlődik ez a zene, ahogy szépen lassan kinyílik és elvarázsol, hogy aztán végleg átadja helyét a csendnek.

Most, hogy már több mint tizenegyszer meghallgattam az albumot, a rövidebb számok jóval gyengébbnek tűnnek, mint a 15 perc felettiek. Először azt hittem talán azért, mert egyszerűen ennek a fajta zenének szüksége van a térre, ahhoz, hogy hasson és így a három-négy perces számok nem tudnak érvényesülni. Időközben ráleltem egy vele készült interjúra, ahol érintőlegesen szó volt erről is. Micka azt mondta, hogy az album alappillérei végülis a nagyobb lélegzetvételű számok és a köztük levő zenéket inkább csak pihentetőként szánta. Persze nem arról van szó, hogy ezek a zenék csak felesleges töltelékek lennének. De hát végülis az album szerkesztési elvének köszönhetik leginkább azt, hogy rajta vannak a Memory-n, vagyis annak, hogy 4-5 mamut szám gyors egymásutánban gyakorlatilag megemészthetetlen lenne. Ezek az apróbb etűdök tehát főleg a dinamizmusát, fogyaszthatóságát kölcsönzik az albumnak, miközben tökéletesen beleillenek az album koncepciójába és nem bontják meg a kialakított egységet. És pont ez az egységesség, ez a koherencia az, ami talán a legnagyobb erénye az albumnak és egyben a szerzőnek is. Merthogy közel sem lenne elég önmagában az, hogy számtalan hangulatot, tempót, hangszert, talált hangokat, ötleteket és egy eszméletlen szép borítót egymásra halmoz az ember. Alapvető fontosságú egy ilyen album esetében, hogy ezeket egy koncepcióba tudjuk rendezni, hogy egy ívbe tudjuk ezekez az elemeket illeszteni. Márpedig az Animal Hospital Memory című albumán ez maradéktalanul sikerült.

Advertisements
Animal Hospital – Memory

Animal Hospital – Memory” bejegyzéshez ozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s