Világokat építeni és rombolni – OstGut Ton lemezek

Shed – Shedding The Past

Ostgut Ton, 2008

A-

Ben Klock – One

Ostgut Ton, 2009

A

Planetary Assault Systems – Temporary Suspension

Ostgut Ton, 2009

B+

Valójában valamikor 2004 végén kezdődött minden a minimaltechnóval. Előtte a techno csupán egy volt a sok elektronikus zenei stílus közül, ami ráadásul régóta stagnált. Akkoriban naponta jelent meg cikk, de legalábbis nyílt új fórumtéma ‘”mi történt a technóval?” és a “techno halott?” és hasonló izgalmas címekkel magyarul és külföldiül. Aki nagyon akart, az persze találhatott magának izgalmas és előremutató zenéket akkor is, összességében mégis úgy tűnt, hogy a jelen korántsem az a jövő, amit a múltban az alapítók elképzeltek. 2004 a techno válságának éve volt.

Aztán hirtelen megváltozott minden. Kiderült, hogy ez csak a bebábozódás időszaka volt: 2005-ben jött a minimal. Sorra jöttek az ismeretlen előadók, akik szakítottak az amerikai hagyományokkal; majd Berlinben is bekövetkezett a trónfosztás. Ráadásul az akkori, első, főként a Kompakt kiadónál megjelent lemezekért elsőként nem is a menő elektronikus zenei oldalak írtak, hanem az olyan popkultúrával foglalkozó, többé-kevésbé “indie” beállítottságú oldalak, mint a Pitchfork, a Cokemachineglow, vagy az azóta megszűnt Stylus, és ez teljesen új kontextusba helyezte a technót. Talán valamiféle generációváltás volt akkor az újságírók körében, vagy csak egyszerűen az indie rock térhódítása miatt megnőtt a kísérletező kedve mindenkinek, nem tudom – de a techno újra mindenütt elfogadott, sőt szívesen látott stílus lett. Emiatt, illetve a szuperklubok és gigakiadók leáldoztával lehet akár azt is mondani, hogy valami hasonló történt az elektronikus zenével, mint ami az indie rockkal pont ugyanekkor.

Mire 2006-ban megjelent a One Man Spaceship, Jeff Mills már nem volt tényező. Az album minden nagyszerűsége ellenére tényleg úgy hangzott, mintha egy másik, rég letűnt korban írták volna. A techno definíciója megváltozott; pontosabban előszeretettel neveztek az emberek mindent technónak, ami egyenes négynegyedekre épült, és egy darabig úgy tűnt, hogy ezzel rendben is volnánk. De persze a történet folytatása már nem ilyen dicső: a hirtelen jött és mindennél nagyobb hírnév a fiatalok fejébe szállt, és mire észbe kaptunk, futószalagon készültek az egyforma lemezek a minimálgyárban. Hiába építették a minimal alapjait az előfutárok több mint tíz év át: pár év alatt romba dőlt ez is. A stílus tavalyi tanácstalanságát igencsak hitelesen szemlélteti, hogy világszerte egy olyan zenész válogatásalbuma gyűjtötte be a legtöbb elismerést, aki már húsz éve a köztudatban van, és valami isteni sugallatnak köszönhetően az utóbbi két évben gyakorlatilag mindent felülmúlt, amit az egész évtizedben alkotott. Carl Craig, hiszen róla van szó, mintha egy teljesen másik helyről jött volna, amit már csak az öregek ismernek pár régi legendából, de közben a zenéje viszont mégis annyira friss és olyan jól illeszkedik a minimaltechno teremtette újgenerációs stílusba, hogy az ember szeme elkerekedik.

És most jutottunk el a jelenhez és az OstGut Tonhoz: a berlini kiadó elmúlt másfél éves tevékenysége a technóra vetítve olyan jelentőségű, mint mondjuk a Warpé az egész elektronikus zenében a kilencvenes években. S épp ezért szeretem azt is gondolni, hogy az előző négy év nem volt igazi, sajátos arculattal rendelkező korszak, csupán intermezzo, és most valami nagyon izgalmas új fejlemény a kezdeteit látjuk. Az OstGut Tont a berlini Berghain klub üzemeltetői hozták létre a londoni Fabric mintájára, azonban havi rendszerességgel jelentkező mixek helyett sokkal hagyományosabb elképzelésekkel. Ma náluk találhatóak meg a techno jövőjét leginkább formáló művészek. Shed, Ben Klock, Marcel Dettmann, Prosumer és Len Faki: ők az a nyerő ötös, akik manapság a legjobban csengő neveknek számítanak a stílusban, és ugyan a munkásságuk még nem túl terjedelmes, de 2008 nyara óta annál fontosabb. Azóta ugyanis minden egyes OstGut Ton kiadvány fellelkesíti a kritikusokat minőségével és újszerűségével.

Shed bemutatkozó albuma volt 2008 alfája és omegája. A tavalyi év egyik legbámulatosabb technolemezének címe, a Shedding The Past arra utal, hogy René Pawlowitz is lezártnak tekinti a korábbiakban ismertetett rövid periódust, és csak a jövőt tartja szem előtt, úgy, ahogyan a nagy öregek is csinálták tizenöt-húsz évvel ezelőtt. Tele van új elgondolásokkal, de ugyanakkor mégis kialakul egy olyan érzés az emberben, hogy az egészet hallotta már valahol. Nem mászik nyíltan az arcunkba, inkább útitársként mellénk szegődik; ráadásul magabiztosan elkerül minden, nagy presztízsű stílust (például a dub technót) – inkább megalkotja saját világát. Egyszerre hűvös és meleg, bátran válogatja a távolságot.

A számok kifejezetten gyorsnak tűnnek az elmúlt időszak középtempós minimáljai mellett, a basszusok szilárdabbak és zordabbak; ráadásul az átvezető felvételek ügyesen kerülik el ritmusképleteikkel a dubstepet, de annyira nem is idegenszerűek, hogy az idm címkével lássuk el őket (pl.: Another Wedge Chicken, The Lower Upside Down). Az albumot nyitó Boose – Sweep a stílus szabályainak ellentmondva, játszi könnyedséggel váltogatja ritmusát hét percen át, ezért minden pillanatát lehet imádni. A Flat Axe sötét, dermesztő hangjaitól libabőrös lesz a hallgató; az Autechre hűvösségét megidéző Waved Mind szövege, és a “true techno music” akár az új nemzedék kiáltványa is lehet; az It Beats Everything monoton, lüktető irama pedig fényévekre van mindattól, amit mostanában techno címszó alatt hallottunk. Klasszikus, sokat sejtető megoldás, hogy a Shedding The Past nem csak idegen, vad, döngölős hangjaival, hanem a chillout hangulatot árasztó zárótémáival is megdöbbent. Az ITHAW és Estrange című felvételek rég elfeledett hagyományokat elevenítenek fel: az uptempo és downtempo keveredése a Warp korai techno-albumainak felépítését idézi. A tavalyi megjelenés óta kiderült, hogy a Shedding The past a kezdeti ujjongás után hosszú távon is jelentős lemez; 2008-ból csak a Black Dog tudja felvenni vele a versenyt.

Az OstGut Ton magabiztos hódítását jellemzi, hogy Shed albuma óta tulajdonképpen alig jegyeznek pár megjelenést (tavaly szeptember óta talán kiadtak nyolc bakelitet és két albumot), de ennyi is elég volt ahhoz, hogy lázban tartsák az egész világot. Egészen február végéig kellett várni a következő nagylemezre, amit Ben Klock, egy másik tősgyökeres berlini írt, és nemes egyszerűséggel a One címet adta neki. A kiadvány nem hasonlítható össze a Shedding The Pasttel, de túlmutat rajta: egyenes, már-már egyszerű techno kevésbé összetett elképzelésekkel és még ragyogóbb kivitelezéssel. A nyitó Coney Island rögtön az egyik legjobb felvétel: végig kiszámítható, masszív négynegyedek rozsdás, régies hangokkal gazdagítva, alattuk szép gyönyörű ambient szőnyegekkel. A szám végén van egy másodpercnyi rövidségű effekt: mintha egy repülőgép szállna el a távolban. Ha ez a zene a témamegjelölés miatt volt jó, akkor a Gooldy Sin a meditatív női vokálja miatt, ami gyakorlatilag transzba ejti a hallgatót. Az Underneath-ben a négynegyedek csak a háttérben duruzsolnak, és a kísérteties hangokra terelődik a hangsúly; a Gloamingban meg éppen fordítva. Persze zúzás is van: a Cargót nem csak hallgatni, de táncolni is felemelő, az OK-ben meg hatalmas, ipari fémszerkezeteket hallunk működés közben – Ben Klock világának a hajtómotorjait.

A One fontos tulajdonsága a kommunikáció. Míg Shed tudatosan elkerülte a dubstepet, Ben Klock ismerkedik vele a Gold Rushban, de nem szabad semmiféle ismert szerkezetre gondolni. Mondhatni olyan ember írta ezt a zenét, aki a stílus jövőjéből jött, ahol a technónak és a dubstepnek létezik egy külön, egyelőre még nyers hibridje. Érdekes megfigyelni, hogy ez a kommunikációs folyamat újabban egyre inkább kiteljesedik: a holland Martyn márciusban remixelt Shedet az OstGut Tonon, Marcel Dettmann neve pedig már tavaly novemberben megjelent egy Scuba bakeliten a Hotflush kiadónál. Emiatt mondhatjuk: ha Shed továbbgondolta a technót, akkor Ben Klock színesíti ezt a világot különböző variációkkal, miközben már dolgozik azon, hogy más műfajok képviselői is megtalálják a helyüket benne. A lemez minden felvételében van valami nagyon szerethető és értékelhető, és azt sem túlzás kijelenteni, hogy az eddigi felhozatal alapján ez az év techno albuma.

Nagy meglepetésre a kiadó eddigi legutolsó nagylemezét Luke Slater személyében egy igazi régi motoros jegyzi. Az 1968-ban született producer annyira híres ugyan nem lett, hogy 2009-ben még a fiatalok közt is széles körben ismert legyen, de számos albumának és mixlemezének köszönhetően mindenképpen az élvonalba sorolható. A legismertebb lemeze talán az 1999-es Wireless album, amin nem is a techno van főszerepben, hanem sokkal inkább az akkoriban igen népszerűnek számító keményvonalas electro, de szintén remek munka az 1997-es Freek Funk (ez már színtiszta techno), illetve Fear And Loathing mixei. Planetary Assault Systems alteregójának neve sokatmondó: a technónak a meglehetősen agresszív, kifejezetten romboló oldalát képviseli – bár “veretősnek” nem nevezhető, mert nehezen táncolható témákról van szó, inkább ülve célszerű hallgatni őket. A bevezető alapján remélhetőleg érthető, hogy 2001 óta nem adott ki albumot e művésznév alatt, noha korábbi kiadványai, az Atomic Funkster és az 1998-as Drone Sector meglehetős sikert arattak.

A Temporary Suspension címe valamelyest összhangban van Shedével: szintén arra utal, hogy valami befejeződött; a hangzás pedig itt is új kezdetet jelöl ki. Módszerét tekintve ez a legbrutálisabb album a három közül: minden figyelmeztetés nélkül, kíméletlenül jönnek egymás után a kegyetelenebbnél kegyetlenebb számok; az összhatás egyre kaotikusabb, pihenő pedig nincs. Talán a Whoodoo a leginkább elborult mind közül, még az utolsó másodpercekben is építkezik, és ezáltal olyan szürreálissá lesz, hogy igazolja azt a jelzőt, amit valaha gyakran használtak a Planetary Assault Systems-munkákkal kapcsolatban: alien techno. Luke Slater fokozatosan elidegenedik a hallgatótól, és a végére már egyáltalán nem emberi, amit csinál. Az Attack Of The Mutant Camels szellemessége sem jön már át, az összhatás olyan, mintha valami kilencvenes évekbeli FPS-ben ragadtunk volna, és nincsen mentés opció. Ám korántsem buta a lemez, épp ellenkezőleg: kifejezetten intelligens az a pusztítás, amit Slater véghezvisz. Azért remélem, nem ez a jövő, mert akkor nagyon sötét és rettegéssel teli éveknek nézünk elébe.

(E cikkem eredetileg a Quarton jelent meg.)

Advertisements
Világokat építeni és rombolni – OstGut Ton lemezek

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s