Andrew Weatherall – A Pox On The Pioneers

Andrew Weatherall

A Pox On The Pioneers

(Rotters Golf Club; 2009)

Értékelés: 6,3

 

 

 

Andrew Weatherallról sokszor és sok helyen olvashattuk már, hogy nem szorul különösebb bemutatásra senkinek, ugyanakkor én mégis úgy érzem, hogy kevesen tudják, hogy a brit producer már legalább a negyedik korszakát éli. A kietlen pusztaságban felnőtt Weatherall zenei ízlését punk, rockabilly és glam zenék határozták meg fiatal éveiben, majd amikor felkerült Londonba, megfertőzte az acid house, és még véget sem ért a nyolcvanas évek, amikor egy új zenei irányzat, a progresszív house egyik vezető alakja lett olyan társakkal, mint Gerald Simpson (A Guy Called Gerald) és a Leftfield. A klubélet imitálását azonban hamar megunta Weatherall a stúdióban, és egyre inkább a művészi oldalát próbálta kiteljesíteni, amiben először Jagz Kooner és Gary Burn volt segítségére (Sabres Of Paradise), majd később az egyik legjobb barátja, Keith Tenniswood (Two Lone Swordsmen). A két projekt együtt tizenöt évet ölelt fel, a Two Lone Swordsmen ráadásul mindmáig létezik, ráadásul 2007-ben teljes megújuláson mentek keresztül, amivel Weatherallnak egy újabb korszaka jött el, nevezetesen a tinédzser évek felelevenítése. A két Wrong Meeting album punk rock attitűdje ugyan vegyes fogadtatásban részesült, és a klubberek java a kiváló Sci-Fi-Lo-Fi válogatást sem tudta igazán értékelni, ugyanakkor viszont úgy tűnik, hogy Weatherall megtalálta az új közönségét, az örök fiatal negyveneseket, akiknek idén első szólólemezével kedveskedik.


Keith Tenniswood és Andrew Weatherall, avagy a Two Lone Swordsmen

Az A Pox On The Pioneers olyan, mintha a művész az elmúlt tíz-tizenöt évét tekintené át. Van rajta digidubos tánczene (Fail We May, Sail We Must), electro szőnyegekkel tűzdelt punk ballada (Liar With Wings), a múlt évtized alternatív rock/elektronikus életére jellemző popzene (Privately Electrified), és minden más, ami belefér ebbe a tengelybe. Weatherall ráadásul megint énekel, és többnyire ez jól sül el, mert a dalszövegei frenetikusak, ugyanakkor torzítani nem mindig kellene, mert nem szorul rá. Nincsen hiány ironikus, gúnyos kiszólásokból sem, amit persze már az album címe is jelez valamennyire, de ez igazából csak a felvételek második felére lép domináló szerepbe. Weatherallnak még húsz év után is van fontos mondanivalója, ráadásul tud annyira ötletes is lenni, hogy éppen a legbeszédesebb című számból (All The Little Things That Make Life Worth Living) hozza ki a lemez legjobb instrumentális témáját. S ezekkel a kicsi, frappáns ötletekkel bizonyítja, hogy miért van még húsz év után is a legnagyobbak közt: maga az album ugyanis már nem annyira friss, sőt, helyenként kifejezetten idejétmúlt hangokra és elképzelésekre épül, de Weatherall karaktere, a sorai és egy-egy jól eltalált hang könnyen szerethetővé teszi a gyűjteményt, ami összességében inkább a legrégebbi rajongóknak tetszhet majd a legjobban, és nem azoknak, akik a szerzőnek csak egy-egy korszakára voltak rákattanva nagyon.

Advertisements
Andrew Weatherall – A Pox On The Pioneers

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s