Metszet: Dubstep

Dubstep. Dubstep. Dubstep. A csapból is ez folyik mi? Pedig nem is. Pár hónapja már, hogy a britek nyári szeszélyeként hódító útjára indult a „UKF” (elég logikus módon így rövidítik ugyanis a UK Funky-t). Szép lassan begyűrűzött az őrület. Ahogy az lenni szokott eleinte csak egy-ketten kísérleteztek vele, egy-egy dj mixében találtunk maximum egy blokkra elegendő UKF-t . Manapság ennél azonban már jóval komolyabb fegyvertényt jelent, ha valaki összedob egy lötyögős „júkéjfánki” zenét, illetve egész mixek, ráadióműsorok, albumok épülnek kizárólag eköré a stílus köré. Telítődik is szép lassan a piac. Személy szerint én csak annak szurkolok, hogy ne szipkázza el a kis mozgalom a kedvenc producereimet a dubstepből és/vagy tartson csak addig, amíg ez az őrületes kánikula. Nade ennyit a UKF-ről, koncentráljunk inkább a „jó öreg” dubstepre és nézzük meg – a teljesség igénye nélkül – mi is történt ezekben a berkekben az év közepén. Következzen az ehavi metszet.

Az utóbbi hónapokban időről-időre előjött a téma a haverok körében, hogy egyre kevesebb dubstepet hallgatnak, rendszeresen panaszkodtak az újabban leginkább silánynak nevezhető felhozatalra és hasonlók. Ilyenkor általában jöttem én, és teljes vállszélességgel igyekeztem védelmére kelni a stílusnak az ügyben. Most viszont, hogy össze kellett halásznom az utóbbi idők kiemelkedőbb kiadványait én lepődtem meg legjobban, hogy milyen kevés igazán kedvemre valót találtam. Annak ellenére, hogy megjelenés az van tonnaszám, sőt, még albumok is akadnak egész szép számmal, úgy érzem, talán az igazi gyöngyszemek (nem az átlagosan jó dolgokról beszélek) tényleg nem jönnek úgy, mint korábban. Könnyen lehet persze, hogy mindez csak annak köszönhető, hogy végső soron, a dubstep már nem új, így az újdonság ereje már nem hat annyira. Az egy ideje általánosan romló színvonal miatt az újabb, vagy általam nem ismert nevek cuccainak a hangklipjeibe már csak néha-néha, nem kis erőgyűjtés után hallgatok bele, hiszen ugyanaz a 10-20 név az, akik a szintet folyamatosan hozni tudják. Most azonban belevetettem magam a sűrűjébe, úgyhogy a rengeteg kiadvány nagyját átszűrve vágjunk is most bele az említést érdemlő (vagy pont, hogy nem és azért) megjelenések hatalmas erdejébe – merthogy 3 hónapot felölelni mondjuk csak 5 megjelenés megemlítésével elég merész vállalkozás lenne.

Körutunkat kezdjük például egy biztos pontnál. Mark Pritchard neve régóta biztos garancia a minőségre. Nálunk sem véletlenül nagy kedvenc idei albuma, amelyet Harmonic 313 álnevén dobott lejátszóinkba. A nevével ellátott korongokra eddig is odafigyelt a közönség, egy ideje azonban a dubstep, grime, broken beat és mindenféle furcsa hibrid műfajok szerelmesei is ráharapnak mindenre, ami a kezei közül kerül ki. Így volt ez a Turn it on-nal, az EP1-al, a Battlestar single-el és az aktuális Wind it Up-al is. Az utóbbi csupán csak annyiban különbözik a többitől, hogy egy fabatkát sem ér. De tényleg. Esküszöm. Ami párosul a lemezen az az eszméletlen primkó alapok (bár itt is hallani a potenciált Pritchard géparzenáljában) és az eszeveszettül primkó szövegelés. Az egy dolog, hogy Mark Pritchard ennél százszor jobbat is tudna, de Om’Mas Keith-nek is voltak már sokkal ütősebb pillanatai ennél. Gondolkodtam már rajta, hogy vajon miért ilyen ez a szám, és, hogy miért kellet belőle 3 verzió rögtön. Végülis lehet, hogy szándékosan lett ilyen, teszem azt poénból. Amennyiben igen, úgy szerintem elég olcsó poén, másrészt kár volt rá bakeliteket pazarolni. Amennyiben viszont nem, abban az esetben kb az egyetlen helyzet, amikor el tudom képzelni, hogy működik a dolog az egy külvárosi parkolóban, házilag pimpelt csomagtartóból való üvöltetése az opusznak. Rázza rá, aki akarja, én max fanyalgó arccal. Persze nem gond, Pritchard-nak simán megbocsátom, és közben csendben reménykedem, hogy a jövő év elejére ígért Steve Spacek-el közösen kivitelezett albuma sokkalta maradandóbb lesz.

FaltyDL, a középen trónoló Mark Pritchard és a pimaszul fiatal James Blake

A biztos pont után egy tiszta lappal indító újonc, FaltyDL, aki nagyjából az időszak legtartalmasabb albumát dobta össze látszólag zéró erőlködéssel. A Love is a Liability című Planet Mu-n (már megint a Mu!) kiadott albuma üdítő, új verzióját mutatja be a néha már igen sablonos UKG-nek. Igaz, a UKG pont most kap újra szárnyra, emberek előveszik a régi klasszikusokat játszani és hallgatni is. Más emberek pedig, mint talán FaltyDL is, előveszik a régi klasszikusokat, hogy úgymond tanulmányozzák őket és merítsenek belőlük. Az okosok azt mondják, ő egyértelműen a garage new york-i változatához nyúl vissza (biztos elolvasták a bioját és látták, hogy a nagy almában lakik). Én úgy tekintek rá, mint Boxcutter elveszett, tengerentúli ikertestvérére. Szerintem megszólalásig ugyanaz a precizitás, fénylő hangzás jellemzi, bár még az is lehet, hogy a két albumot ugyanaz a Mu-közeli ember masterelte és ezért a hasonló hangzás. Mindenesetre az biztos, hogy a Love is a Libaility összes száma jó. Vannak köztük kevésbé jók, de összességében egy hibátlan albumról beszélünk. Albumként már nehezebben állja meg a helyét, ahogy az szerintem a hasonló stílusoknál gyakran elő is fordul. Túlságosan egybefolynak a nagyjából ugyanolyan hangulatot árasztó zeneszámok és ezért semmi kerekebb nem tud kibontakozni az anyagból. Mi tagadás, a korong elég homogén, de ez a betegség a cikkben még párszor elő fog kerülni.

Úgy látszik, most, hogy például Untold is kezd más vizekre evezni (mintha mostanában a gonosz-gonosz „UKF” sötét oldalát próbálná elsőként feltérképezni) másokat keres maga helyett, hogy tovább bővítse kiadójának katalógusát. Igaz, a leigazolásban legalább annyira tehetséges, mint a zeneírásban. Mr Fantastic Fox egész csinos lemeze után a Mount Kimbie egyik tagjának, James Blake-nek jött ki a Hemlockon keresztül kettő remekbe szabott zenéje. Nevük is van: Air & lack therof az A, illetve Sparing the Horse a B oldalon. A Mount Kimbie – mint ahogy az én ízlésemet ismerők már megtanulták – kis túlzással a legjobb dolog, amit ez a dubstep nevezetű mutáció világra hozott. Erről nem vagyok hajlandó vitát nyitni. hehe. Következésképp, amikor megtudtam, hogy ez a rilíz kitől is érkezik pontosan, már egy elég jó forral indult az említett két zene. Szerintem, akiknek nem igazán tetszett a Mount Kimbie tavalyi cucca, azoknak leginkább azért nem, mert szokatlanul puha ahhoz képest, hogy a dubstep fakkjába soroljuk. Ez a két zene viszont már egy fokkal, ha nem is keményebb, de táncosabb. Az Air & lack therof valami óriási sláger. Mind a kettő oldalon találunk valamiféle régi soul zenéből átmentett hangmintát, itt azonban egy fokkal jobban sül el a dolog. A hatásos körítést eszméletlen szúrós lábdobok, dobhártyát átszakító hitek, flyloesque effektek és nem utolsó sorban a pálmafa mögül néha-néha előugró Dam Funk féle szintihangok adják. A felépítése egyébként rendkívül egyszerű, gyakorlatilag egy loop az egész, de amíg egy ilyen eltalált loopról van szó, engem nem zavar. Nagyjából ilyen lehet Jamie Vex’d piásan!

A piás Jamie Vex’d-nél valamivel agresszívabb Joker & Ginz kollabja. A Purple City és a Re-Up hozzák azt, amire a tájékozottabb fülek számítanának Jokertől. Megmondom őszíntén, fogalmam sincs ez a Ginz emberke vajon ki lehet, de mindenesetre túl sokat nem változtatott Joker hangzásán. Épp talán egy fokkal karcosabb és mérgesebb a két zene, mint általában, de ennyi, nem több. Izgalmasnak gyengébb pillanataimban sem nevezném, viszont az kétségtelen, hogy itthon rengetegszer elszórakoztattak már, a táncparketten pedig egész biztosan rángana rá az összes tagom. Kíváncsian várom mikor –ha egyáltalán- mozdul ki Joker a megszokott mederből.

A lila pulcsis Joker, a King Midas Sound friss kislemezének borítója, végül pedig a távolba merengő Mala.

Mára már abszolút megbízható márkanévvé vált King Midas Sound neve is, aki újra lepaktált a Hyperdubbal és piacra dobott egy három számos korongot. Hasonlóan Joker esetéhez, nagyjából itt is be lehet előre lőni, hogy miről szólhat a cucc. Különösen a dubstep dub közelibb része iránt lelkes hallgatók rajonganak a King Midas Sound-ért. Ők ismét büszkén örülhetnek, hiszen a fekete lemezen található 3 szám valószínűleg felül fogja múlni elvárásainkat. Még hatásosabb, még mélyebb, még lazább, még eredetibb, még eltaláltabb, még ütősebb, mint gondolnánk. Igazi terápia ez a három szám, az üzenet pedig: lassíts! Egy szó sem érheti a ház elejét, ezek a számok abszolút hozzák a maximumot. Emlékszem, még a Cool Out EP előtt elkezdtek ígérgetni egy teljes albumra való future dub-ot. Ha így folytatják, a közönség lassan elkezdi kikaparni a szemeit, csak jöjjön már az a megjelenési dátum.

Régi róka Mala is, aki Cokival szállt közösen versenybe a július szépe versenyen. És akkor most a fanatikusok fogják be a fülüket egy pillanatra: utolsók lettek. Messze az utolsó előtti mögött, ezt már csak halkan jegyzem meg. Az „A” oldalon Mala reménykedik benne, hogy még elnézik neki, hogy sima szinusz hullámokra rápakolássza régi klasszikusok 1-1 sorát. A „B” oldalon pedig Coki igyekszik jól kijönni abból, hogy még egyszer elsüti ugyanazt a puskaport, amit már eddig is túl sokszor sütött el. Két változásra úgy látszik teljesen képtelen előadó, akik próbálják életben tartani azt, ami anno működött és bejött nekik. Nagyjából Coki volt aki a wobble marháskodás igazán esztelen vonulatát divatba hozta, majd, ami végülis becsülhetű, 1 évig hallgatott, hogy elcsendesüljön a hype ekörül a vonulat körül. Mala stílusa azért, ezt meg kell jegyeznem, véleményem szerint kicsit jobban tartja magát a mai kavalkádban köszönhetően annak, hogy erősen a dub-ban gyökerezik a hangzása. Mégis, kezdenek ők ilyen félig patinás szobrokká válni, amikre ha ránéz az ember, már csak a nosztalgia csalfa boldogság érzete önti el. Mint sokan mások, egyebek mellett én is az „anti war dub”-bal meg mondjuk a „hunter”-rel kezdtem, így bizonyos értelemben tisztelem, amit ők elértek, amit tettek az egész dubstep világ térhódításáért, de úgy érzem, ma már ez, amit ők zeneírás címen művelnek, igen-igen kevés, főleg ahhoz képest, ahogy őket kezelik.

Hogy mégis valamilyen logika szerint vegyük sorra a kiadványokat, maradjunk a dub közelibb kiadványoknál és az igazán futurisztikus, dubstepen már-már kívül eső verziókat hagyjuk még későbbre. Ismét egy album, ismét egy újonc: Clubroot – Clubroot. Az ismertebb boltokat gyorsan végigzongorázva észrevehetjük, szinte mindenhol elfogyott vagy legalábbis fogyóban van emberünk első albuma. Ha viszont az albumot is gyorsan átfutjuk, egyáltalán nem találjuk majd furcsának ezt a helyzetet. Clubroot albuma ugyanis telis-tele van a mostanság nyálképzőnek számító adalékokkal. Burial stílusú elmosott, koszos dobok, terjengős szőnyegek, érzelmes, leginkább sötét színezetű dallamok (ha itt is egy kollégát akarnék felemlegetni 2562 jutna eszembe elsőként) valamint néhol egy-egy elejtett vokál töredék. Szerintem lassan hülyének fogtok már nézni, hogy én mindig ezzel jövök, de esküszöm egyik másik zene itt is iszonyúan hasonlít a Glyphic-es Boxcutterre. Az Embryo teszem azt simán lehetne az ő munkája is, nem? Azért azt el kell ismernem, néhol azért elég semmilyenek ezek a kompozíciók, a kiadvány egy részét szerintem csak elblöfföli. Amolyan „klimpírozgatok-klimpírozgatok a midi kontrolleremen, de hogy minek?” érzetű egy-két rosszabbul sikerült darab. Igazság szerint, mindent összevetve, azért egész kis színesre sikerült ez az album ha jobban belegondolok, most így hirtelen nem is nagyon értem miért nem hallgattam én ezt eddig többet.

Az éppen élőző Milanese, illetve Clubroot és Cloaks borítói.

Érdemes még albumok terén megemlítenünk a Cloaks-ot, ők még 2007ben, a nagyszerű Werk-en megjelent Hi Tek EP-jükkel sokak szívét azonnal elnyerték. Az ő, nyolc számosra sikerült lemezüket Versus Grain néven keressétek a boltokban. Az emberek figyelmét már 2007-ben is a radikálisan zajosra vett stílusukkal igyekezték felhívni, ezt a jó szokásukat pedig máig megtartották és egy 2 számos 12’-es piacra dobása után egy egész estés pusztító csúfsággal támadnak. Összességében véve sem változtattak túl sokat a formulán, eszméletlen morcos, teljesen idegen, búgó-szörcsögő-sivító hangképek töltik ki az album egészét, gyakorlatilag egy másodpercnyi pihenést sem adva a gyanútlan hallgatónak. Aki bírja az ilyen nehézsúlyú basszus orientált egyedeket, az valószínűleg nem fog csalódni, de ők sem árt ha vigyáznak, 20 perc után még lehet, hogy őket is teljesen kicsinálja ez az amorf, elidegenítő zajongás (az Oberman Knocks albummal voltak egyébként kísértetiesen hasonló, idegtépő élményeim még idén). Aki viszont esetleg még csak ismerkedik a műfajjal, az nem biztos, hogy elsőként itt fogja megtalálni a számítását, és akkor még finom voltam.

Milanese szintén ennek az elborultabb, nehézsúlyú kategóriának a képviselője. Sőt, túlzás nélkül a legelismertebb, legismertebb alkotója a dubstep eme szögesdrótokkal szegélyezett vonalának. Elképzelem, ahogy egy dubstep dj a szettje közepén járva, 2kor azon találja magát, hogy még mindig nem bólogat kellőképpen a hallgatóság. Ekkor viszont belenyúl aprócska ládikájának titkos szekciójába, hogy elővegye azt a slágert, amivel biztosra megy. Na az ilyen hatásos slágerek közül többet is találunk Milanese Lockout-ján, említhetném mondjuk Milanese Unique 3 remixét, a Ben Sharpa-val közös Disclosure két vagy a The End három verzióját, a Baby Blue Remix-et, vagy teszem azt a Shake Wut Ya Mama Gave Ya-t. Máris nyolc számot megemlítettem úgy, hogy még közben egy-kettőt biztosan ki is hagytam. Az az album pedig, amin ennyi ilyen szinten eltalált, húzós zene van, az már értelemszerűen nem lehet nagyon szar. (haha) Ami egyébként érdekesség az albummal kapcsolatban, az az, hogy 12 számából 5 remix. Ez is jelzi, hogy ez az album inkább csak különböző munkák, egymástól valamelyest független számok gyűjteménye, a kiadványnak pedig semmiképpen sem célja egy valamilyen közös, magasztos gondolat megfogalmazása azon túl, hogy „na, most jól odacsapunk a nyomoroncoknak!”. Ezzel persze az égvilágon semmi baj, Milanese csinálja nagyjából ugyanazt, amit eddig is, azóta talán ráadásul még magasabb színvonalon.

Madd, illetve Rustie kislemezének borítói két oldalt, középen Silkie-vel.

Az év közepe azonban finomságokkal szolgált magyar részről is. Mindenképpen érdemes megemlítenünk hazánk fia, Dj Madd három számos EP-jét, ami a Better With You címet kapta. A címadó szám rögtön a legjobb is a három közül, ez talán az a Madd zene, ami a leginkább hoz valami csak Madd-ra jellemző hangzást. Bár a főtéma az első másodperctől az utolsóig változatlan, ha feltekerjük a hangerőt, ez egyáltalán nem lesz zavaró, mert bőven elvonja erről a figyelmünket a tengernyi gyönyörűen megszólaló klikk, delay, zengető és újra meg újra váltakozó-cserélődő szintetizátorok. A második szám, az erős Martyn utánérzés Flex’d, ami szerintem az EP leggyengébbik darabja. Végül pedig a Reasonz zárja a sort, ami olyan, mintha 2000F & J Kamata „You don’t know what love is”-ének folytatása lenne. Kicsit szomorkás, nyár végére abszolút passzoló könnyed slágerecske, amit szerte a világon rengetegen csípnek. Azt hiszem Madd még talán keresi a helyét a 140bpm világában, egyelőre mintha csak a legnagyobb kedvenceiből merítene, nem pedig saját magából. Szó se róla, elég jól műveli ezt is, én azonban nagy kíváncsisággal várom, mik születnek, amikor majd megszokik itt.

Hasonló stílusban utazik Silkie is, akinek City Limits vol. 1-jától volt hangos az egész dubstep világ egész nyáron. Nem vagyok egy megrögzött Deep Medi rajongó, hogy úgy mondjam, ezért eleinte szkeptikus voltam ezzel az albummal kapcsolatban is. Majd beraktam egyszer, beraktam kétszer, és végül egész sok zene megtetszett róla, annak ellenére, hogy nem gondolom, hogy Silkie találta volna fel a spanyolviaszt. Ha viszont valaki egy egyáltalán nem komoly, nyári aláfestő zenét keres, akkor jelzem, a City Limits Vol. 1 az egyik lehetséges megoldás. Ami viszont mindmáig zavar az albummal kapcsolatban, hogy van egy nagyjából 10 hangból álló készlet, ami minden számban előbukkan és ettől az egész album egy masszává válik. Hetekbe telt mire egy-egy számot már címről is felismertem. Másik nagy ellenségem pedig az a szaxofon, amit Silkie többször is használ az albumon. Nem tudom, hogy vajon tényleg hülyén szól-e, vagy csak a környezetbe nem illik nekem ennyire, de szerintem engem a világból ki lehetne ezzel kergetni. Szerethetőnek abszolút szerethető, ezt aláírom, én viszont nem tartom többnek egy könnyed, kellemes kiadványnál. A körülötte megjelenő hype-ot pedig szerintem egyáltalán nem érdemli meg és nálam az év dubstep albuma címre sincsen semmi esélye.

Rustie-ról annyit kell tudni, hogy már felbukkanásakor zászlóvivőjévé vált a dubstep határának közelében kísérletezgető alkotóknak. Jagz the Smack című, azóta legendássá vált EP-jére mindenki felkapta a fejét és egy csapásra mindenki elkezdett ilyen típusú szintetizátor központú zenéket kovácsolni. Ennek már jó ideje. Azóta Rustie nagyjából ugyanazt csinálja, csak egy fél fokkal még elborultabb módon. Slágerek, kivételesen jól sikerült zenék továbbra is születnek időről-időre, de a megújulásnak sajnos ő sem mutatja túl sok jelét. Nagyjából ugyanez jellemzi vadiúj, Bad Science című kislemezét is. A Dusk & Blackdown műsorokból már jó ideje ismert címadó szám legjobb pillanatait idézi, a Tar pedig kis túlzással akár a Jagz the Smack-en is szerepelhetett volna. Az öt szám között megtaláljuk még egy másik slágerének, a Zig Zag-nek egy átiratát és egy Heinrich Mueller remixét. Az átirat amolyan érdekesen sikerült viccelődés, kísérletezgetés, míg Heinrich Mueller egy vérbeli electro opuszt dob be a közösbe. Aki odavan a Rustie féle marháskodásért, ráadásként pedig a klasszikus electro-ért is él-hal az mindenképpen nézzen utána ennek a kis bokrétának, egész biztosan kedvelni fogja. Az én személyes értékelésem szerint csak azért nem kapna kiváló osztályzatot Rustie új EP-je, mert már kicsit csömöröm van attól, hogy megint ugyanazokat az 8bit-es fx-eket és karcoló szintiket kell hallgatnom, mint X kiadvánnyal ezelőtt.

Millie & Andrea, Zomby, Blue Daisy illetve Mount Kimbie-ék borítói balról jobbra.

Folytatva az elmebetegebb, gameboy fetisiszta producerek év közepi megjelenéseinek áttekintését következzen most (a való életben sem százas – lásd extragáz dühkitörések) Zomby, aki már másodszorra jelentkezik egy 2×12’-es kiadvánnyal. Ezúttal a Ramp Recordings adott Zomby-nak lehetőséget arra, hogy kibontakozzék. Nem véletlen azonban, hogy Rustie-t és Zomby-t egymás után tárgyalom, hiszen szerintem a két producer ugyanazon betegségben szenved, a különbség csak annyi, hogy Zomby esetében a kór egy fokkal előrehaladottabb. Óriási sláger a Helter Skelter, meg tényleg elég súlyosra sikerült a Godzilla meg egyebek, de engem az ő esetében is zavar, hogy szinte semmi progresszivitást nem látok a zenéiben. Semmi fejlődés, vagy legalább változás. Ugyanaz a képlet, mióta megjelent a porondon. Ha már egyszer, majd kétszer, majd háromszor bevált a recept, miért változtatna rajta. Valamilyen szinten persze érthető ez, de az ember azért mégiscsak reménykedik benne, hogy az adott zeneíróban meglesz a változtatáshoz szükséges erő és/vagy rájön, hogy heti hétszer egy ember sem eszi meg szívesen a nagymama lekváros palacsintáját 2 hónapon keresztül. Ne is ragozzuk ezt tovább, a Hyperdub-os kiadvány óriási volt, ugyanaz a poén sokadszorra viszont már egyáltalán nem vicces.

Térjünk is rá Mille & Andrea teljesen más világot képviselő kétszámos lemezére, ami a Daphne kiadó harmadik darabja. A két név egyébként a két igen tisztelt Boomkat-hez tartozó Modern Love-os alkotót, Andy Stott-ot és MLZ-t takarja, akiket leginkább dub techno szerű kiadványok kapcsán szokás emlegetni. A Daphne sorozaton azonban kizárólag a dubstep furmányosabbik ágáról származó zenéket találunk. Ilyen a Temper Tantrum/Vigilance 12’-esen megtalálható két szerzemény is, amelyek hozzák a tőlük elvárható magas szintet. Aki egy fokkal éteribb, mélyebb dubstepet szeretne hallgatni, mint az átlag, de mégsem a dub irányába hajló verziók érdeklik, az jól teszi, ha ráfülel a sorozat összes darabjára. A két zene közül egyértelműen a Temper Tantrum az, ami megállja a helyét a táncparketten is, a Vigilance inkább a dub techno felé közelít, viszont ez utóbbi sajnos meglehetősen unalmasra sikeredett. Reméljük viszont, hogy ezzel a sorozatnak még nincsen vége. Igazán kellemes, színes szeglete ez a stílusnak, amire mindenképpen szüksége van a dubstep világának.

Utolsó előtti kiadványként még sietve említsük meg Blue Daisy lemezét, aki zöldfülű létére elég trükkösen ötvöz rengeteg manapság menő stíluselemet. Kb ilyen lehet az a két szám, amit egy lakatlan szigetre elzárt producer készíthet, amennyiben a szigeten kizárólag Burial illetve Flying Lotus kiadványai állnak rendelkezésére. A „B” oldalon található The Fall egy az egyben olyan, mintha Burial egy félig house számot összerakott volna és álnéven adná ki, bár az „A” oldalon dominánsabb Fly Lo hatás itt is erősen megmutatkozik. A Space Ex nekem jobban is tetszik az előbbinél, ez egy igazi 21. századi lassúzós, összebújós zene a modern felfogású szerelmeseknek.

Végül pedig, bár a Mount Kimbie-ről érintőlegesen volt már szó pár paragrafussal feljebb, zárjuk velük most ezt a beszámolót, ezzel is valamelyest jelezve, mi lehet a jövő. Bár a cikk elején említett James Blake kiadvány enyhítette Mount Kimbie kiadványra való éhségemet, azért igazán a Sketch on Glass című EP volt az, ami megkoronázta számomra az év közepét, pont amikor lassan már az év utolsó harmadába lépünk. A címadó száma ennek az EP-nek is szerepelt már Dusk & Blackdown rádióműsorában, így szerintem nem én voltam az egyedüli, aki már előre örült ennek a megjelenésnek. Egyszerűen éreztem, hogy egy Mount Kimbie EP most sem lehet rossz. Ezt később megerősítette a Hemlock-os 12’ is, nyaralásból visszatérvén pedig már körbe-körbe hallgattam az új kislemezt, összevetve azt a tavalyi anyaggal. Eleinte azt hittem elmarad a tavalyi szenzációs Maybes-től, William-től és társaitól, 4-5-ik hallgatásra viszont már éreztem, hogy az új szerzemények pont ugyanolyan fenomenálisak. Lehet, hogy ma még nem hever mindenki a lábuk előtt, de ha ezt a szintet, ezt a feszültséget a folyamatos megújulással is párosítani tudják majd a jövőben, akkor könnyen lehet, hogy most épp egy majdani klasszikust dicsérek éppen. Az olyan momentumok ugyanis, mint például amikor a Serged-ben megjelenik az első lábdob, vagy mondjuk, amikor a 50 Mile View egyszer csak vált egyet; a folyamatosan kifogástalan hangzással,a becsülendő kísérletező kedvvel és a kivételesen jó ízléssel karöltve ismét egy olyan megjelenést produkáltak, ami messze túlmutat a dubstepen.

Reklámok
Metszet: Dubstep

Metszet: Dubstep” bejegyzéshez ozzászólás

  1. kalman szerint:

    Azért én Mala és Coki védelmére kelnék. Ez a két zene (Goblin és Sinners) elég régi, az egy dolog, hogy hosszú dubplate lét után csak most kerültek vinylre. Szóval ennek fényében nem túl jogos temetni őket. A friss Mala zenékhez ajánlatos csekkolni a legutóbbi Hatcha sót:

    http://www.getdarker.com/audio/sets/Hatcha-Mala–Cyrus-Kiss-FM-120809/

    Meg ugye Level 9-t, ami szerepel a hamarosan érkező Hyperdub válogatáson. Ezek szerintem azért eléggé tartják a lépést.

  2. eyto szerint:

    Igen ez jogos, a Level 9 például tényleg egész jó most, hogy mondod, és tényleg el tudom képzelni, hogy Mala még behozza a lemaradást. (Coki mondjuk tartom, hogy más tészta) Az viszont, hogy a Goblin meg a Sinners csak most került ki az pontosan maguknak köszönhetik, úgyhogy nem hiszem, hogy ez az érv őket védené. Eddig, valamilyen oknál fogva, nem akarták, hogy akárki kézbe foghassa. A hosszú hónapokig nyújtott dubplatezgetés egy-egy zene esetében egészen komikus és már jó ideje is iszonyat nevetséges helyzeteket eredményezett.
    Kösz a mixet, mindenképpen ránézek majd, hogy pótoljam a legfrissebb Mala-kat. Kíváncsi lettem. : )

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s