The Caretaker – Persistent Repetition of Phrases

The Caretaker

Persistent Repetition of Phrases

(History Always Favours the Winners; 2009)

Értékelés: 9,3

 

 

 

Mindig öröm olyan előadóval, olyan alkotással találkozni, amin már távolról is látszik, hogy igazán mély gondolatokkal foglalkozik, a zenét pedig nem csak élvezeti cikként, hanem, összetett mondanivalója kifejezőeszközeként kezeli. The Caretaker, azaz az egészen komplex filozófiai gordiuszi csomók mögött álló James Leyland Kirby egy ezek közül a megbecsülendő művészek közül. Most, Persistent Repetition of Phrases című tavalyi lemezének újrakiadásának kapcsán ragadom meg az alkalmat, hogy valamennyire bemutassam a szerző összetett gondolatvilágát, és azt, ahogyan azt többrétegű műveiben megpróbálja maradéktalanul leképezni.

Röviden összefoglalva, Kirby-t Stanley Kubrick „Ragyogás” (Shining) című filmje, azon belül is Jack Nicholson figurája (innen az előadónév), illetve a bálteremben játszódó jelenetek ihlették meg, ezáltal indult útjára zenei karrierje. Zenei alapanyagként régi, kizárólag 78’-as lemezeken fellelhető báli zenéket használ, amiket átformálva, elmosva, lecsupaszítva, majd magukból teljesen kifordítva végül egy olyan ambient-közeli esztétikai rendezőelvet teremtett meg, amit hamarosan hauntology néven kezdtek emlegetni a kritikusok. Ha ez még nem lenne elég, mindez párosul még az alkotó meglehetősen különc munkamódszerével, aminek lényege, hogy az emberi agynak, a memóriánknak a diszfunkcióit, apróbb tévedéseit igyekszik átültetni a zenébe.

James Kirby The Caretaker projektje egyébként kritikailag igen elismert. Rengeteg álnevén horribilis mennyiségű anyagot adott ki, amik nagyjából egyetlen művet kivéve mind saját kiadójánál jöttek ki. A kivétel, az épp górcső alá helyezett darab. Pályája során nívósabbnál nívósabb magazinokban jelentek meg cikkek műveiről (Fact, Stylus, Wire), útján támogatta többek között John Peel, Thurston Moore. Ott volt például a 99es Sonaron, manapság pedig olyan helyeken lép fel, mint mondjuk a kortárs művészetek legfőbb Párizsi múzeuma, a Pompidou Központ (ahol egyébként Robert Henke-től kezdve, Alva Noto-n át Ryoi Ikeda-ig már sokan megfordultak – érdemes egy pillanatra megállni és összevetni ezt a Pompidou kvázi budapesti megfelelőjével, a MüPa-val).

Ezt az albumát tavaly, 2008ban adta ki a szabad improvizációkra és mindenekelőtt kísérleti zenékre specializálódott Install kiadó. Napokkal ezelőtt azonban újból formát öntött ez a remekmű és limitált példányszámú műanyag lemezen újjászületve került újra a boltokba Kirby anti-kiadója által. Ez már csak azért is érdekes, mert esetünkben az új forma, tulajdonképpen új művet is jelent. Az album, illetve a Jim Kirby által közvetített mondanivaló pedig ez által új szintre helyeződik, és új értelmet nyer.

Az album gondolati síkjánál maradva, bárki, aki a rövid bevezető után a lemez számlistájára néz, rögtön észreveheti, hogy az album összes számcíme az ember memóriájának működésével kapcsolatos effektusok, jelenségek nevét viseli magán. Ilyen a „Rosy Retrospection”, ami például azt a furcsa torzítással járó jelenséget írja le, miszerint a régen történt eseményeket jobb színben látjuk, mint akkor, amikor megtörténtek. De nem kivétel az első szám, a „Lacunar Amnesia” című sem, amely arra az apró hibára utal, amikor a memóriából egy emlék teljesen kitörlődik, anélkül, hogy a többi sérülne. Pontosan így, egy zenei gondolat újra- és újraismétlődésében jelenik meg ugyanez a zenében, amely gondolat azonban sosem jut a mondat végére. Az album címadó száma – amely magyarul nagyjából a „mondatok folytonos ismétlése” szókapcsolattal adható vissza – is teljes mértékben beleillik ebbe a sorba. Itt, bár ez az album nagyobbik hányadára szintén igaz, Kirby mindenekelőtt loopokkal próbálja a témát megjeleníteni a zenében. Persze mondhatnánk, hogy ez az albumon oly sokszor megjelenő loop-központú építkezés már régi találmány. Valóban, rengetegen használták már ezt a megoldást kiválóan William Basinski-tól kezdve legutóbb épp Saito Koji „Beautiful”-jáig, arról nem is beszélve, hogy ez az ötlet már teljesen más zenei stílusokban is felbukkant. Aki viszont találkozott már első kézből mondjuk, az Alzheimer kórral, az érti, miért ennyire magától értetődő, hogy az ehhez hasonló jelenségeket hanghullámokra lefordítva egy loopokból álló zeneszámot kapunk.

Biztosan sokan vannak, akik most azt mondják magukban, „ez felesleges, túlzó és öncélú művészkedés” vagy, hogy „a zene legyen zene, ne pedig céltalan, értelmetlen filozofálgatás”. Egyrészt lehet, hogy ez az album tényleg nem azoknak való, akik nem akarják, hogy egy album az agyukat terhelje, és még szórakozás közben is elmélkedniük kelljen. Másrészt viszont ezeknek az embereknek szeretnék gyorsan azzal a jó hírrel szolgálni, miszerint a Persistent Repetition of Phrases az egész hajcihő nélkül is megállja a helyét. Való igaz, hogy rengeteget hozzáad a mű értékéhez az a kerek, komplex elgondolás, ami miatt megalkották, de ez nem jelenti egyben azt is, hogy e nélkül nem állná meg a helyét. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy én magam sem tudtam jóformán semmit sem a szerzőt körülvevő sűrű erdőről, amikor már régen szerelmes voltam ebbe az albumába.

James Kirby-t ugyanis az ég kiváló atmoszférateremtő tehetséggel áldotta meg. Visszatérve egy mondat erejéig a szerző inspirációira, ha valaki kedveli Stanley Kubrick filmjeinek furcsa hangulatát, vagy mondjuk a XX. századi drámaíró, Harold Pinter műveit körüllengő szürke ködöt (Egyik legismertebb műve az 1960-ban kiadott „The Caretaker”, amelynek 3 szereplőjéből az egyik ráadásul elmeháborodott. Véletlen?) az egész biztosan itt is megtalálja a számítását. Elalváshoz mindenesetre nem szívesen ajánlanám, hiszen nem véletlen a kritikusok által ráaggatott hauntology címke sem.

A Persistent Repetition of Pharses, annak ellenére, hogy sehol nem reklámozták, meglepően komoly sikereket ért el, ami valószínűleg többek között annak a reklámértékű párbeszédnek is köszönhető, ami a hauntology-t körbeveszi az utóbbi időben. Mark Fisher és Simon Reynolds, akik folyamatosan cikkeznek a témáról, James Kirby The Caretaker projektjét a maroknyi hauntology előadók közé sorolja. Ezek az albumok általában olyan szokatlan, nehezen leírható félelmet váltanak ki a hallgatóból, amivel ritkán találkozni. A stílusnak az alapja, hogy az előadók egy régen elfeledett, vagy hamar letűnt időhöz nyúlnak vissza, majd megkeresve ezekben a zenei világokban a lehetőséget, új életet lehelnek belé. Így nyúl vissza például a szerintem egyik legjobb hauntology album, a The Advisory Circle által megírt Other Channels a 70-es évek brit rádiózásához, oktatófilmjeihez, és így nyúl vissza The Caretaker a 20-as, 30-as évek báli zenéjéhez.

Az album hangzását tehát nagyban meghatározzák James Kirby fő hangminta forrásai, a régi hanglemezeken fellelhető báli zenék. Első számú kedvence például a háború idején elhunyt Albert Allick Bowlly. Ezek a zenék persze sosem eredeti formájukban tűnnek fel, az alkotó, olykor csak pár másodpercet felhasználva, kivétel nélkül elmaszatolja ezeket a kompozíciókat, így a teret mindig sokkal jobban átjárják, mint egyébként. A két világháború közti időszakban született zenékbe mélyen beleivódott az a félelem, ami miatt Kirby elég érdekesnek találta őket ahhoz, hogy foglalkozzon velük. A második számú főszereplő a lemezjátszó pattogásához hasonló, egész albumot átható sistergés, susogás, ami a hangminták átváltoztatásában nagy szerepet kap. Mindezek ellenére, ha az önfeledt boldogság nem is, de a fény néha beköltözik a zeneszámok egyik kis szegletébe.

Ami pedig még érdekesebbé teszi az albumot, az az aktuális újrakiadása. Ezúttal ugyanis bakeliten került forgalmazásba a Persistent Repetition of Phrases, ami még inkább illik az album témájához. A kiadványon semmi felirat, egy darab betű sincsen, így az ember kizárólag a saját memóriájára támaszkodhat. Kirby a témáját így még egy fokkal közelebb hozta a hallgatósághoz, saját szemünkkel láthatjuk milyen az, amikor egy emlék, esetünkben a lemezbe préselt zene, szépen lassan elhalványul, megváltozik, és végül használhatatlanná válik.

Advertisements
The Caretaker – Persistent Repetition of Phrases

The Caretaker – Persistent Repetition of Phrases” bejegyzéshez ozzászólás

  1. gyurmapok szerint:

    bevallom en sem sokat (semmit) tudok a szerzorol, de ha ennek a cikknek a fele is igaz, mar akkor izgatottan varom e lemaradasom potlasat :)

  2. Szkítör szerint:

    pár hónapja ez az album közvetve eyto-n keresztül jutott el hozzám, és tényleg nagyon kellemes darab, ezúton is kösz az ajánlást.

  3. eyto szerint:

    hurrá! na akkor már nem volt hiábavaló ezt megírni. : )
    nekem meg közben megjött a lemezváltozat, és tényleg csak egy eléggé elrejtett katalógus szám van rajta, a hátulja pedig úgy van megcsinálva, mintha egy festmény hátulja lenne. (fakeret, rákapcsozott vászon etc etc) …tetszik. : D

  4. Szkítör szerint:

    most így végigolvasva tűnt fel az Advisory Circle lemez említése, ami szintén egy nagyszerűen összeállított anyag, egyébként jó hogy vannak még olyan albumok amiknek van saját élete, története, mondanivalója, amikben el lehet mélyülni a hallgatása során, nekem mostanában ilyen pl . a Kate Simko – Music from the Atom Smashers, ami egy tudományos dokumentufilmhez készült (részecskegyorsításról vagy mi a tökömről szól, nem tudom) igen passzos album, vagy a Dalglish – Idiom, ami mintha kb egy durva idegen bolygó felderítése lenne valami horrorban, nagyon para :-) / ‘Think of the huge galactic atmospheres created in something like Meat Beat Manifestos Echo in Space Dub, and then imagine those sounds displaced into a disused underground bunker…”/.
    Na meg ha még nem volt róla szó akkor az Elegi – Varde, ami hogy ha a tavalyi Ezekiel Honig – Surfaces Of A Broken Marching Band egy lassan süllyedő mélytengeri expedíciónak volt megfelelő, akkor ezt nem is tudom hogyan lehetne jellemezni mert ahhoz képest is sokkal borúsabb.
    ezek jutottak most eszembe ezt az egyébként igen informatív írást olvasva.

  5. eyto szerint:

    haha. Beszarok. A the advisory nálam is óriási kedvenc, az ezekiel honig szintén a legnagyobbak között és az elegi varde-jével is egész jól elvoltam (lehet, hogy újra elő kellene venni?)
    Viszont a másik kettőt nem ismerem még névről sem, úgyhogy azoknak sürgősen utánanézek (pláne, hogy ilyen körítésben bukkantak fel és még a space dub + underground bunker kombinációt is sikerült elsütni) Majd lejelentem, mondjuk itt, hogy milyenek voltak.
    Most, ami még eszembe jut cserébe és kb ezek közé elhelyezhető az a Pjusk Sart-ja a 12k-n (olyan mintha egy falusi pincébe lemennél: furcsa szagok, kintről beszűrődő zajok. Csak itt még a fal lüktet is néha, és az egész “pince” mintha saját életet élne. Jó kis körülölelős de csupasz ambient.), illetve Max Richter Songs from Before-ja (kvázi zongorázós modern klasszikus elég súlyos elektronikával finomra hangolva, plusz még Haruki Murakami-t idéz rajta egy Pink Floyd közeli psych rocker is. És a pláne az egészben, hogy jól sül el, egyáltalán nem erőltetett. Kb olyan, mintha egy öregúr naplójából néha szövegdarabkák kerülnének elő).
    Szóval érdemes-érdemes. : ) Bár azért én azt mondanám, hogy ez az album kitaláltságát tekintve kb überelhetetlen. az, hogy mennyire jó maga a zene, az más kérdés. Az utóbbit és az elmélyülés részét tekintve viszont beleillik azt hiszem ebbe a sorba.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s