King Cannibal – Let The Night Roar

King Cannibal

Let The Night Roar

(Ninja Tune; 2009)

Értékelés: 6,1

 

 

 

Dylan Richards a tizenötéves pályáfutása miatt rég nem számít új névnek az elektronikus zenében, de mégis csak a legújabb találmánya tette ismertté őt. A King Cannibal alteregó alatt megjelent Let The Night Roar az egyik legbrutálisabb, legönfejűbb kiadvány a dubstepben idén: az a fajta album, ami képes elhitetni olyan hazugságot a hallgatóval, hogy a stílus békés, háborúellenes jellege már hosszú ideje a múlté. Azonban mégsem bukik el: a szükségtelenül eltúlzott agresszió mögött helyenként kifejezetten brilliáns intelligencia csillan meg a számokban, vagyis leginkább egy nagy kérdőjel lehet mindaz, ami magát a szerzőt jellemezni tudja. Még úgy is, ha meghallgattuk a lemezt már vagy ötször.

Az egész valamikor tavaly kezdődött: megjelent az Aragami Style című bakelit, aminek a címadó dala az egyik legsúlyosabb dubstep volt, amit akkoriban hallottam, és engem igencsak sokkolt, hogy a lemez nem a szokásos csatornákon keresztül érkezett, hanem a mostanában felemás döntéseiről ismert Ninja Tune-tól. Az „I wanna slice your face” köszöntő szöveg és az azt követő céltalan zúzás gyakorlatilag a dubstep antitézisének felelt meg, és valószínűleg King Cannibal fejét vette volna mindenki, ha nem sikerül piszkosul jóra a zene. Ez azonban megtörtént, mint ahogy frenetikus volt a kiadvány b-oldala is (The Flower Of Flesh And Blood), ami viszont már egy sokkal okosabb, kísérletezőbb kedvű dubstep volt, ráadásul az utolsó másodpercei annyira egyértelműen a Warp korai kísérleti időszakára emlékeztetnek, hogy nehéz nem beleszeretnie egy rajongónak. Emiatt mindenképpen ötcsillagos megoldás a Let The Night Roaron, hogy e két felvétel közé van beillesztve a többi nyolc, melyek hangulatukban e két szélsőséget ugyan soha nem érik el, de élvezetesen ugrálnak ide-oda a számukra kijelölt térben. Természetesen ez különböző megoldási formákat is jelent: például a Jahcoozival közösen készített Murder Us című minimal/electro felvétel eleinte nagyon unalmasnak tűnik, de a középső kiállásával kiteljesedik annyira szépre, hogy ne léptessük a lejátszót. A So… Embrace The Minimum 2562 legjobb minimalista megoldásait idézi fel, és pofátlanul jól mutat két bantu dubstep közt, a Dirtben pedig minden összejön, ami a Bug-majmolós Virgóban nem, pedig az ember azt hinné már, hogy Wiley után semmi értelme pisztolylövéseket effektként használni. S igazából ez jellemző az albumra végig: minden egyes középszerű darabra azonnal jön egy jó, vagyis a lemez végigmegy minden egyes alkalommal, és csak azért lehet szidni King Cannibal fejét, hogy volt annyira makacs és kapkodó, hogy összecsapta a végeredményt. De legalább most már tudjuk, hogy a jövőben is érdemes odafigyelni rá, és hogy van dubstep élet a megszokott világon túl is.

Advertisements
King Cannibal – Let The Night Roar

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s