Warp 1989-2009: a mi kedvenc 20 lemezünk

A mai nap jelennek meg a Warp kiadó huszadik évfordulóját ünneplő válogatások (már nem is olyan sokára írunk róluk), mi pedig úgy gondoltuk, hogy e jeles nap alkalmából összeszedjük nektek a mi kedvenc húsz Warp lemezünket. A továbbiakban elolvashatjátok, hogy melyik album mikor és hogyan érintett meg minket, majd költözött be a gyűjteményünkbe örökre – zárójelben a szelektorokkal, vagyis velünk.


VA

Artificial Intelligence

(1992)

Az első Artifical Intelligence a szakdolgozatom írásakor az egyik legtöbbet hallgatott háttérzene volt, mindmáig nehezen hiszem csak el, hogy ezek a legendás formációk már 1992-ben léteztek és ennyire kiforrott zenéket tudtak írni. Alighanem ezzel kezdődött el az innováció korszaka a Warpnál, a lemezen található tíz felvétel jelölte ki az utat azon idegen világokba, amiket aztán a kiadó szépen felfedezett és meghódított magának. Egyedül Speedy J volt az, aki nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket nagy távlatokban, de attól még ezen a válogatáson ő sem hibázik. Egy új világ eljöttének a kiindulási pontjáról van szó tehát, nem is lehet róla nagyon mást mondani. Genezis. (flynn)

Autechre

Incunabula

(1993)

Az Autechre jobbára a szakközepes időszakom egyik meghatározó zenéje volt. Emlékszem, 2002-ben teljesen lejöttem a progresszív house-ról, és az alkalmi breakbeat bulik mellett egyre több furcsa zenét kezdtem el hallgatni otthon. Akkoriban rengeteg mindenhez hozzá tudtam férni, szó szerint olyanok voltak azok a hónapok, mintha kinyílt volna egy rakás párhuzamos világ dimenziókapuja előttem. Utólag ezt az időszakot hiányolom legjobban; a mindennapos felfedezéseket, azt hogy szinte minden órában találtam valami olyan hangot, amiről korábban el sem tudtam volna képzelni, hogy létezik. Az Incunabula volt az a lemez, ami a későbbiekben is végig kísért engem mindenhova: nem hallgattam akkor még rongyosra, túl sok minden mást akartam megismerni, de állandó visszatérő volt az életemben. Akkoriban még meglehetős intenzitással nyomtam a PC-s játékokat, és nagyon szerettem kikapcsolni azokban a hangot, és berakni az Incunabulát aláfestőnek. Remekül működött. Számomra ez a lemez nagyjából egyenlő volt a felismeréssel, hogy az oly sokáig igényesnek tartott elektronikus klubzenék a legfelszínesebb dolgok, amiket valaha hallottam: innentől kezdtem el a tartalmat, a művészi mondanivalót keresni a zenében. Persze a partik e mellett megmaradtak, és valószínűleg mindmáig hallgatnék breakbeatet, ha lenne péntek esténként Kultiplex az Allnightbreakz-szel, így viszont már csak az Incunabula a társam az utamon. Csupán nyolc éves voltam 1993-ban, így nem tudok különösebben szakmai módon nyilatkozni róla – de nekem még tíz évvel később is csodákat tudott mutatni. (flynn)

Autechre

Amber

(1994)

Az Amber az utóbbi évek nagy felfedezése. Tulajdonképpen a mai napig sem értem, hogy az Autechre miért hagyott fel a melódiák írásával, milyen változás, vagy törés következett be az életükben, hogy az 1990-es évek végén gondoltak egyet, és elkezdték csinálni azokat a nagyon sötét és igen kivételes tudatállapot nélkül hallgathatatlannak nevezhető lemezeket. Ha szépség szerint kéne osztályoznom a kiadványaikat, akkor az Amber az első. Elképesztően szép ambient témák lebegnek végig az albumon, olyan gyönyört ábrázolnak, ami talán nem is fog létezni soha. Tavaly a szakdolgozatom írása során, illetve az államvizsgára készüléskor hallgattam újra veszélyes túladagolásban ezt az albumot, voltak napok, amikor ötször, vagy hatszor simán lement egymás után, és azóta sem untam meg, a szépségéből mit sem vesztett a szememben. Az Autechre így hatalmas mérföldkő az életemben, két lemezükről is elmondhatom, hogy hozzájárultak ahhoz, hogy olyan emberré váljak, aki végül lettem, és ezt ekkora távlatokban mérve nagyon kevés zenekarról tudnám még elmondani. Annak meg nagyon örülök, hogy a tavalyi Quaristice-szel, ha nem is pont ide kanyarodtak vissza, de ismét valami klasszikus hangzást céloztak meg, és bebizonyították, hogy tizenöt év után sem lehet leírni őket. (flynn)

Kenny Larkin

Azimuth

(1994)

Kenny Larkin nevével egy DJ Kicksen találkoztam még valamikor a 2000-es évek legelején (talán a Stacey Pullen-félén), és egy életre beleszerettem a zenéjébe. A Q című felvételben minden benne volt, amit akkoriban kerestem: sci-fi életérzés, lendület és nagyszerű képi hatások. Nem sokkal később felfedeztem az Azimuth lemezt, s noha a Q-t semmi más nem tudta felülmúlni az albumról, attól még az egyik kedvencem maradt örökre. Igazából érthető, hogy miért a Warp adta ki – Larkin a detroiti gyökereit csak keretként használja rajta, amúgy mindennél jobban dominálnak a brit elektronika korra jellemző stílusjegyei. Még 2009-ben is hitelesen átérezhető az Azimuth szürreális hangulata és ritkasága: hatalmas kísérlet az idm és a tengerentúli techno összebarátkoztatására, elsöprő sikerrel. Az idm mikroverzumai végig jól kijönnek a detroiti techno gigászi csillagrendszereivel, a végeredmény az egyik legkomolyabb sci-fi soundtrack, amit valaha hallottam. Az utókor mostanában szereti felfedezni magának ezeket a régi lemezeket, és ugye tavaly előkerült az X-102 album, amit ezért mostanság szokás e téma legmesteribb kiadványának tartani, ám akármennyire szeretem a Banks-Mills-Hood triót, most nem tudok melléjük állni: az Azimuth egyszerűen sokkal jobb, és annyira közel hozza a csillagokat, hogy akár meg is érinthetjük őket. (flynn)

Boards Of Canada

Music Has The Right To Children

(1998)

A Boards Of Canada mutatta meg nekem, hogy létezik az idm-nek egy teljesen másik oldala is: egy neohippis, színes, vidám oldala. Amennyire nem tudtam a Geogaddit megszeretni soha, annyira a rabja vagyok a Music Has The Right To Childrennek, ami a legszebb idm album, amit valaha hallottam. Gyönyörű hangok, összevissza lejátszott beszédminták, állandó utalás a szerelemre, a szeretetre, és az akkoriban megjelenő jelek arra, hogy a duó egy misztikus szektának a tagja sokáig lekötött ennél a lemeznél, talán mostanság kezdem megérteni a zömét a benne található üzeneteknek. Noha a Boards Of Canada számomra már nem egy utólag bepótolt dolog volt a Warpnál (leszámítva ezt a lemezt), mégis csak a főiskolai éveim alatt került előtérbe. Sokszor éreztem úgy még hatszáz ember közt is, hogy egyedül vagyok, ezek a zenék viszont valamiféle támaszt, társaságot nyújtottak nekem a maguk kifürkészhetetlenségével, azzal az izgalommal, amit többnyire nem találtam meg a környezetemben lévő emberekben. (flynn)

Squarepusher

Music Is Rotted One Note

(1998)

Megoszlanak a vélemények a valaha készült legzseniálisabb Squarepusher-lemezről, s akárhányan mondják azt, hogy a Go Plastic a legjobb, amit Jenkinson írt, számomra mindig is egyértelmű volt, hogy az csupán a kezdők Squarepusherje, igazán sose mélyedtek el a szerző diszkográfiájában. Pedig van miért beleásni magunkat a lemezekbe, és nem csak a zajt meg a káoszt kell kihallani a számokból – Jenkinson sokkal többet csinált ennél. Azt szeretem benne – és ezért tartom többre Aphex Twinnél –, hogy többször is meg tudott újulni, és mindig volt valamiféle tematika, elképzelés az albumain, ami nem csak keretbe fogta a felvételeket, de minden egyes darabban megfigyelhető volt, szinte minden másodpercben. A Music Is Rotted One Note a legkedvesebb albumom Squarepushertől, ezt érzem a leggrandiózusabbnak tőle, s bár a Szigeten most végre láttam, hogy megy neki a káoszrock is, de igazából neki mindig is a jazz marad a fő profilja, amihez a legjobban ért. Ennek ékes bizonyítéka ez az album, ami egyáltalán nem hosszú, de rengeteg oldaláról végigjárja a témát, különféle acides csavargatások közt kóstolgatja a jazzt annak minden hagyományával és szépségével. Tizenegy év után sem untam rá, és nagyon szeretném, ha visszatérne még egyszer ide a szerző. (flynn)

Broadcast

Haha Sound

(2003)

A Broadcastet nem lehet egyszerűen nem szeretni. Számomra a zenéjük mindig valami olyasmi jelenetsorhoz volt köthető, hogy az unokák meglátogatják a nagyszülőket, akik egy ködös, kísértetjárta erdő közepén laknak a nagy, de már igencsak rozoga házukban, majd amíg az öregek a délutáni sziesztát töltik, addig a fiatalok felfedezik a padlást, és vele együtt minden régi emléket. Nekem mindig is ezt jelentette a Broadcast: visszamenni egy megszépült múltba, s bár ott vannak a kísértetek is a nyomunkban, de mégsem félelmetes az egész, inkább kellemesen misztikus. Nehéz választás előtt álltam, mert egyaránt kedves a szívemnek a 2003-as Haha Sound és a 2000-es The Noise Made By People is, ám sok hallgatás után végül erre teszem le a voksom, ezt szeretem jobban. Imádom minden padlóreccsenését és furcsa zaját, továbbá jól esik, hogy végre valaki másnak is tetszenek a megporosodott, öreg – vagy már antik – tárgyak, azok minden szépségével és történetével együtt, amit magukban rejtenek. (flynn)

!!!

Louden Up Now

(2004)

Még nem voltam belezúgva az LCD Soundsystembe, amikor hallottam ezt a lemezt, de már akkor tudtam: ez a hangzás meghatározó lesz az életemben. A !!! mindmáig egy olyan formáció, akitől mindent tudok értékelni, mert annyira felszabadult és nyitott emberekből áll ez a csapat, amilyen sokáig nem lesz még. A Louden Up Now számomra a tökéletes technopunk lemez, mesterien keveri a rock attitűdött a nyolcvanas évek gay house-ával, ráadásul Nic Offer hangja és a dalszövegei egyszerűen megbabonáznak. Ez az a lemez, amin egyszerre található meg a Pardon My Freedom, a Me And Guliani Down By The Schoolyard, a Hello? Is This Thing On? és a Shitscheissemerde, talán a négy legnagyobb !!! felvétel, amit valaha írtak. 2007-ben láttam őket a Szigeten, és eszméletlen volt látni, ahogyan a tagok szó szerint cserélgették egymást a hangszerek mögött, miközben minden olyan hibátlanul szólt, mintha ennél hipnotikusabb zene nem is lenne a világon. (flynn)

Two Lone Swordsmen

From The Double Gone Chapel

(2004)

Hiába mondhatom el azt Andrew Weatherallról, hogy a hősöm, ha zenéről van szó, valahogy mindig azt érzem az albumain, hogy soha nem az jön át, amiben ő gondolkodik, amit ő érez. A Sabres Of Paradise zenéiért különösebben nem rajongtam, nekem az az éra mindig is a Screamadelicáról szólt, és a Two Lone Swordsmen lemezek jelentős részét se élvezem, de a From The Double Gone Chapel egy olyan album, ami engem nagyon erősen a markában tud tartani. Ez az a lemez, amin minden rajta van, ami Weatherallra jellemző: a tinédzser rock-rajongó (pl.: a Sex Beat feldolgozás 1980-ból), az aciden pörgő quaker és az öregedő mesélő, aki látott mindent a világból, és ezt nem rest elmondani a hallgatóságának. Ennek megfelelően változatos a lemez, rockosabb témáktól a sötét electróig mindenbe belekóstol egy kicsit, és hitelesen vetíti azt az öt évet, ami azóta eltelt, és amiben Weatherall további három lemezt írt, javarészt a rock iránti szerelmét kimutatva. Érdekes, hogy a közvélemény a From The Double Gone Chapelt egy kevésbé jóra sikerült TLS-albumnak tartja, de én szeretem azt hinni, hogy csak megelőzte a korát, és egy olyan világban próbált megértő fülekre találni, ahol még képtelenség volt elképzelni a rockot az elektronikus zenével. Örülnék neki, ha Weatherall megismételné ezt egyszer a jövőben is. (flynn)

Harmonic 33

Music For Film, Television And Radio Volume 1

(2005)

Általában nem szoktam túl sok filmzenét hallgatni. Azokat a zenéket viszont mindig is nagyon kedveltem, amik, annak ellenére, hogy nem filmzenék, olyan egységes, egyedi hangulatot hoznak létre, ami mögé már könnyű elképzelni egy filmet is akár. Nekem Mark Pritchard Music for Film, Television And Radio Volume 1-ja is abszolút ebbe a kategóriába esik. Olyannyira filmzenés, hogy szerintem, ha például a „Marionette 59 Sec Sting”-et megmutatnánk 10 embernek, legalább 8 elhinné, hogy Ennio Morricone nevéhez köthető a szerzemény, a másik kettő pedig azt mondaná, hogy a Keresztapa trilógiában hallotta. Némelyik zene visszaröpít minket egészen a Röltex kötöttáru boltjainak korszakába, ahol a klasszikusan 1970-es évekre jellemző hangzásra ropják. Egy számmal később pedig simán lehet, hogy már egy füstös dél-amerikai bárban vagyunk, ahova éppen egy tucat jó szándékú földönkívüli lép be. Megint másik zenék, mint mondjuk a Funky Duck pedig akár a BBC Radiophonic Workshophoz is kapcsolódhatnának, pont annyira idióták és furcsák egyszerre. Mark Pritchard pályafutása során már az elektronikus zene majd összes vidékét bejárta. Kísérletezett ezzel, kísérletezett azzal. Ez az album pedig, ha 2008-ban születik, simán ráhúzzák a leginkább a Ghost Box kiadó nevével fémjelezett hauntology címkét. A Music for Film, Television And Radio Volume 1 viszont 2005-ös, így, azt kell mondjam, Mark Pritchard már akkor is valahogyan ráérzett, mi lehet a jövő. (eyto)

Jackson And His Computer Band

Smash

(2005)

Már nem is igazán emlékszem, hogy hogyan futottam bele a Smashbe. Talán valahogy a furcsább Ed Bangeres zenék vezettek el hozzá, hogy aztán végül valami teljesen mást találjak meg itt, mint amire számítottam. Sokszor szokás elmondani albumokról, hogy külön világot teremtenek, és hogy így elvarázsol, meg úgy elkápráztat, de könyörgöm, mondjatok még egy lemezt, amin az egyik számban például egy durván széttördelt, döcögő IDM ütemre a szerző 4 éves unokahúga mesél egy mesét, amit mellesleg a szerző írt. Márpedig a Smash tele van ilyen típusú számokkal, amitől az ember eldobja a haját: annyira szakít a zene, miközben épp valami Kapitány búcsúzik el Desdemonájától, vagy mondjuk Jackson blues énekes anyukája magyaráz a bizonytalan jövőről. Van az albumon nem egy olyan dal is, ami azóta már elég komoly party himnusszá nőtte ki magát, mint mondjuk az „Arpeggio”, nekem viszont leginkább azoktől az elemektől olyan fontos a Smash, amiktől az ember egy elvarázsolt kastélyban érzi magát, amikor hallgatja. (eyto)

Jimmy Edgar

Color Strip

(2006)

Jimmy Edgar albumával egy lemezboltban turkálva találkoztam először, és még aznap hazavittem magammal az albumot, annyira megfogott ez a napsütötte, tördelt idm hangzás. Az eszméletlenül friss szintihangok és mókás szólamjaik mellett leginkább az egyes számok egyedi lüktetése az, ami igazán tetszik ezen az albumon. Persze itt is felmerülnek azok a tényezők, ami miatt egy albumot én általában megszeretek. Eszméletlen stíluskeveredések vannak ezen az albumon is, mint például a My Beetzben is, ahol az első pár másodperc alapján azt gondolná az ember, hogy egy szigorú, régi sulis electro következik, aztán a tizenötödik másodpercnél beúszik egy tipikusan Color Strip-es szintetizátor hang. Majd, Jimmy Edgar-t helyettesítve, egy ismeretlen hang egy kétsoros keretében arra buzdít egy hölgyet, hogy hagyja, hogy átvegye felette az uralmat az ütem. Jimmy Edgar viszont vigyáz, nehogy bármelyik stílusnál is túl hosszú időre ragadjon le, jön a diszkó, vokálos és nem vokálos ma már akár dubstepnek is nevezhető zenék, illetve atmoszférikusabb, kísérletezőbb darabok is. Úgyhogy nehezen tudom elképzelni, hogy valakit ne vidítson fel ez az album, vagy ha csak egy kicsit is, de ne kapja el Jimmy Edgar zenéinek húzása. (eyto)

Battles

Mirrored

(2007)

2007 elején négy srác gondolt egyet, és egy meglehetősen szűk tükörszobába zárta magát az összes hangszerükkel együtt, hogy megszülessen a Mirrored. Gitárközpontú, sokszor egyszerűen csak matek rocknak csúfolt zenéjükkel elég gyorsan berobbantak a köztudatba, és sárga dobszerkójukkal nagyon sokak szívébe beköltöztek. Ez is azok közé a Warp albumok közé tartozik, amiket nagyjából azonnal meg tudtam szeretni, mert nekem ők akkor valami újat tudtak mutatni. A Mirrored az én életemben túlzás nélkül egy új korszak kezdetét jelentette. Heteken belül beszereztem a lemezt az összes korábbi kiadványukkal együtt, mert az emlékezetemből valósággal kitörölhetetlenek lettek ezek a feszes, vagy éppen teljesen elszállós témák. Állandóan mosolyoghatnékom van, amikor elképzelem, milyen lehet, amikor élőben éneklik a Leyendecker, vagy az Atlas idióta, de persze hihetetlenül fülbemászó szólamát. A Rainbow-t záró taktusokról pedig azóta is ugyanúgy mindig eszembe jut a Pink Floyd, mint amikor legelőször hallgattam. Buszon utazva pedig még mindig gyakran próbálom lekövetni a dobos hadonászását, megállás nélkül számolgatom az ütemeket és néha-néha eszembe jutnak róla azok az emberek, akiknek én mutathattam meg ezt az albumot, akikkel összeköt a végtelen, fekete-sárga tükörerdő. (eyto)

Maximo Park

Our Earthly Pleasures

(2007)

Sokáig le akartam tagadni, de az egyik felem mindig a rockért rajongott igazán, s bár számomra az indie rock örökké a millenium környéki Death Cab For Cutie-t és Flaming Lipset fogja jelenteni, de nem tudom letagadni, hogy mennyire szeretem a Maximo Parkot. Lehet, hogy azért, mert van egy kis punk beütése a zenéjüknek, lehet, hogy azért, mert úgy kezelik a szintetizátort, ahogyan a szcénában azt csak egy warpos csapattól várhatjuk el, vagy egyszerűen azért, mert a zenekar olyan egyedi figurákból áll, akik külön-külön is megállnák a helyüket bármilyen szólóprojektben. Az első Maximo Park album még annyira nem ragadott magával, de az Our Earthly Pleasuresben már benne volt minden, ami egy olyan magamfajta embernek kell, aki szeret két sör közt, este nyolctól tizenegyig Queens Of The Stone Age-et hallgatni, majd elmenni egy techno partira. Pattogós, gyors zenék tömkelegét ajánlja az album, ugyanakkor a balladái mégis kiemelkedő pontok (pl.: Books Of Boxes), és a felszínes tinédzserhangulat ellenére mégis kifejezetten jók Smith sorai, aki valahogy mindig nagyon jól ráérez arra, hogy hogyan tud minél kevesebbel minél többet mondani. 2007 egyik legfontosabb albuma volt számomra az Our Earthly Pleasures, a mai napig dúdolom egy-egy témáját. Azt meg tudja-e mindenki, hogy a borítón a csávó az Ebony Bones gitárosa? (flynn)

Autechre

Quaristice

(2008)

Tartozom egy súlyos vallomással. Nem rajongok az Autechre forradalminak, sőt, stílusteremtőnek számító korai albumaiért. Én próbálkoztam nem egyszer, nem kétszer, de egyelőre egyik sem fogott meg úgy igazán. Hogy miért, nem tudom. Talán közrejátszik, hogy az Autechre zenéje igencsak technológiafüggő, ami pedig több mint egy évtized leforgása alatt azért elég sokat változott. Akkoriban esélye sem volt, hogy akárcsak hasonló zene is eljusson az én fülemig, és valamilyen oknál fogva azóta is ritkán tudnak a szívemhez közel férkőzni az 1990-es években született zenék. 2007-ben viszont fordult a kocka: összehozott a sors a Gescom álnevük alatt kiadott A1-D1-nal, majd 2008-ban, amikor éppen kezdtem rákattanni a Raster Noton anyagaira, a Quaristice-szel meglett az első Autechre albumom, amit a sajátomnak érezhettem. Átérzem az Altibzz elvarázsoló disszonanciáját, a Plyphon gescomos elhajlását, a Parelel Suns elképesztően gyönyörű megnyugvását, a Fol3 rideg káoszát, vagy mondjuk a Theswere arcade játékokra hajazó, múltidéző szintetizátoroktól duzzadó témáját. Az albumot 20 ilyen iszonyúan kitalált zenei tőmondat alkotja, amik egytől-egyig, minden alkalommal nyomot hagynak bennem. Elképesztő, hogy most már lassan húsz év alatt hova eljutottak: a kísérleti elektronikus zene összes zegzugába bepillantottak ez alatt az időszak alatt, a Quaristice-on pedig, mint az útjáról hazatérő középkori felfedező, úgy adnak hírt nekünk a jövőről. (eyto)

Flying Lotus

Los Angeles

(2008)

Flying Lotust egészen pontosan a Tea Leaf Dancers első Mary Anne Hobbs műsor beli felbukkanása óta figyelem tisztes távolból. A Reset EP-jéért valósággal megőrültem, bár később, a Los Angeles megjelenése után kicsivel, amikor már szinte hetente jelent meg valami újabb közreműködése, remixe, vagy saját kiadványa, előbújt belőlem a szkepticizmus. A Flying Lotus-jelenséget körbevevő óriási hype gépezet pedig az én akkori ízlésemnek túl nagy szavakat használt, így, bár csak rövid időre, de én a csendes megfigyelő szerepét vettem fel. Emésztenem kellett kicsit a jelenséget és talán magát a zenét is, mielőtt valamelyest objektívan fel tudtam mérni a szerepét. A Los Angelesszel tehát eleinte hol így voltam hol úgy. Mindigis jónak találtam, az eszméletlen eltalált, furcsán koszos dobokra időről-időre női vokál foszlányait és mindenféle, fenesetudjahonnanszármazó hangmorzsákat halmozó, megunhatatlan, másolhatatlan hangzásra hamar rááll az ember füle. Viszont sokszor éreztem úgy, hogy nem hozta ki magából azt a maximumot, amit mondjuk az LA EP 1×3-on. Ma viszont, lassan másfél évvel a megjelenése után, úgy gondolom, ezzel az albummal Flying Lotus nagy lépést tett előre. Bár a műfaj, az absztrakt hip-hop már előtte is remekül megvolt, Fly Lo nagyobb lépést tett, mint 2 évvel előtte a dubstep világában Burial. Ez az ösvény pedig, senki sem tudja hova vezethet, de annyi biztos, hogy az új irány első jelentős kiadványa, az albumokat tekintve, az ő nevéhez fűződik. (eyto)

Gang Gang Dance

Saint Dymphna

(2008)

Tisztán emlékszem, hogy amikor a Saint Dymphna kijött, elég sok helyen olvasni lehetett az albumról. Nagyjából minden sarkon az ő nevükbe futott bele az ember, én viszont valamiért egy jó ideig 2 szót sem olvastam utánuk. Hetekkel később viszont már nem bírtam tovább kerülgetni és elolvastam róluk egy cikket. A „törzsi”, „pszichedelikus”, „dubstep”, „grime”, „avant garde”, „kísérleti rock” hívószavak hatásaként viszont egy szempillantás múlva már a lejátszómban volt, majd rögtön be is szippantott a ggd féreglyuk. Aznap éjjel 3x hallgattam meg a lemezt. Nagyjából így indult a mi közös életünk a brooklyni hippik negyedik albumával, azóta is boldog párkapcsolatban élünk. Tele van olyan momentumokkal, amikért ölni tudnék. Ilyen például az, amikor a Vacuumban egyszer-egyszer elszabadulnak a szintetizátorok, vagy ahogyan az Interlude után elindul a Desert Storm, vagy mondjuk az Afoot, amikor éppen leáll Liz Bougatsos utolsó sorával. Az ilyenektől még ma is leesik az állam és nem térek magamhoz. Elképesztő maga a tény, hogy a már említett összes hatást, és stílusjegyet egy albumba bele tudták sűríteni, úgy, hogy közben azokat sikerült teljes mértékig a maguk ízlésére is alakítani. (eyto)

Pivot

O Soundtrack My Heart

(2008)

Az ausztráliai Pivot egy újabb kiváló példája annak, ahogyan az utóbbi években egyre nagyobb teret nyer magának a gitárzenék világában is a kiadó. A Warp folyamatosan terjeszkedik és egyre több vadhajtása sarjad. Egyre több stílust egyre jobban lefed, mára pedig, nyugodtan mondhatjuk, már valóságos brandé nőtte ki magát a furcsább rockzenék világában is. A Battles Mirroredja után megállás nélkül kutattam a hozzá hasonlóan működő zenéket, de túl sok sikerrel igazából sosem jártam. Valamivel később, újra a Warp volt az, ami maradéktalanul csillapítani tudta a szomjamat, és elvezette hozzám a Pivotot. Az O Soundtrack My Heart pedig megint eléggé beütött. A gitár és az elektronika egy olyan elegyét kaptam kézhez, amit mintha nekem találtak volna ki: általában dallamos, kisebb elektronikus zajokkal tálalt, furmányos ütemképletekkel és jó ötletekkel tarkított lemez ez, amit elég sokszor elővehet az ember anélkül, hogy megunná. Az arany középutat nálam eléggé eltalálták, mert például, sokszor dallamosak, de sosem kínosan szépelgősek, ráadásul azt is tudják, hogyan kell egy poszt-rockosabb szakasz után úgy durvulni, hogy az ne legyen vérciki. (eyto)

Harmonic 313

When Machines Exceed Human Intelligence

(2009)

Mark Pritchard kvázi-konceptlemezére nem egyedül vártam már a jópár hónappal korábban megszületett EP1 óta. Szerencsére nem hiába várakoztunk. Sokat elárul az album gondolatiságáról, de főleg játékosságáról, hogy a lemez hátulján egy 1985-ös előadás átiratát találjuk „Creative Artificial Intelligence in a Post-Singularity Society” címmel. Ez röviden, de akkurátusan tulajdonképpen felvázol több lehetséges forgatókönyvet, hogy mi is történhet, amikor a gépek túllépik az emberek intelligenciáját. Persze a végén kiderül, hogy a négy tudós, akik az előadás végén forrásként meg vannak jelölve, valójában a BBC egy igen sikeres tudománnyal foglalkozó sorozatának, a Tomorrow’s Worldnek házigazdái. Az egész előadás pedig csupán Mark Pritchard agyszüleménye, ami jól mutatja, milyen nagy figyelmet szentel a legapróbb részleteknek is. Bár a szerzőt itt csak egyetlen számjegy választja el korábbi, Harmonic 33 néven futó projektjétől, itt egyáltalán nem rejti véka alá a technológia, a gépek iránti végtelen szeretetét, egyszerűen csak hagyja, hogy elhatalmasodjanak rajta a stúdiójában magasodó gépezetek. Eközben pedig példaértékű, ahogyan határokat nem ismerve kever stílusokat acid house-tól oldschool electro-n keresztül az abszolút aktuális dubstepig. Ez pedig kinek ne lenne ínyére? Sokáig éljen! (eyto)

Hudson Mohawke

Butter

(2009)

A Warpnak viszont nem csak múltja és jelene, jövője is van. Húsz év a zeneiparban nem kis eredmény, de ha végignézünk a katalógusban szereplő alkotókon, láthatjuk, hogy a legendás kiadó nem öt-hat, nagy sikerű, de mára már kivénhedt előadónak köszönheti a hírnevét, ami még ma kitart, de holnapra már lehet, hogy feledésbe merül. A Warp katalógusában szereplő nevek éppúgy, mint a náluk leigazolt szerzők maguk, folyamatosan megújulnak. A jövő egyik fontos alakja pedig könnyen lehet, hogy a pimaszul fiatal Hudson Mohawke, akinek debütáló albuma már heteken belül a küszöbünkön heverhet. Volt szerencsém pár nappal ezelőtt élőben is hallani az urat és a hallottak (na meg a warp oldalán fellelhető snippetek) alapján elmondhatom, felesleges bárkinek is a körmét rágnia az album miatt, egész biztosan zseniális lesz. Kedvére való lesz azoknak, akik a régebbi, Heralds Of Change-es cuccaiért rajongtak, imádni fogják azok, akik inkább valami funk közelibb lemezt várnak tőle, de a teljesen szétesett, újgenerációs hip-hop lovagjai is megnyugodhatnak. Hudson Mohawke-ot pedig már csak azért is érdemes figyelnie annak is, aki nem szeretné, mert ő nem követ senkit, ő az, akit előbb-utóbb mindenki követni fog. (eyto)

Advertisements
Warp 1989-2009: a mi kedvenc 20 lemezünk

Warp 1989-2009: a mi kedvenc 20 lemezünk” bejegyzéshez ozzászólás

  1. gyurmapok szerint:

    Akartam en is egy top10-et osszehozni, de nem igazan sikerult. A fent emlitett Larkin es BoC mindenkeppen szerepelne benne, LFO-tol a Frequences vagy az Advance is helyet kapna (talan elobbi, ha valasztanom kene), a Nightmares on Wax – In a space outta sound is nagyon kedves album szamomra a mai napig, meg akkor is, ha igy utolag visszahallgatva nem feltetlenul emlitheto egy lapon mondjuk egy Artificial Intelligence valogatas albummal :) Es persze ott van meg a Sabresonic – Sabresonic II is, de igazan nagy bajban az Autechre – Squarepusher – Aphex Twin albumok kivalasztasanal lennek gondban. Meg ugye a szinten nagy favorit Red Snapper – Red Snapper album.. na de ezert nem csinaltam top10-et :D Mindenesetre remelem legalabb meg ilyen 20 evet megel a kiado.

  2. n4nom4n szerint:

    gyurmapok : látom jó az ízlésed !
    Én még Clark-ot is említettem volna
    Squarepusher-től meg Ultravisitor és Hello Everything
    Aphex-től : Come to daddy, Richard D.James album
    Plaid meg úgy egészében
    Nah a lényeg : Warp az egyik legjobb kiadó !

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s