Sun Araw – Heavy Deeds

Sun Araw

Heavy Deeds

(Not Not Fun; 2009)

Értékelés: 8,5

 

 

 

A Sun Araw albuma tipikusan azok közé az albumok közé tartozik, aminél már az ötödik másodpercben lehet tudni, hogy valami nem mindennapi dolog fog történni az elkövetkezendő bő negyven percben. Az első másodpercben kapásból egy elég súlyos, kellően széjjel mosott, eltorzult, korai dub zenébe illő basszust üdvözölhetünk, majd az ötödik másodpercben, láss csodát, egy visszhangosított blues-gitárra kapja fel rögvest a fejét a hallgató. A hatodik másodpercben már szólnak a dobok, és további három másodperc múlva már wah gitárok, majd egy hammond orgona vinnyogása hozzák zavarba a sokat hallott füleket is. Hogy ebből mi lesz? Egyesek szerint 2009 legelcseszetteb blues albuma, mások szerint az új évezred hippijének függőágy himnusza, megint mások a manapság elég jól futó basszusnehéz zenék legelvontabb mutációját látják a Heavy Deeds-ben, de a legtöbben valószínűleg azok vannak, akik leszarják az egészet, szimplán csak veszettül örülnek egy mocskosul jó albumnak.

De talán inkább induljunk a kályhától. A Sun Araw a long beach-i gitáros, Cameron Stallones (Pocahaunted, Magic Lantern) dub-ba és pszichedelikus rock-ba hajló meglehetősen zajos szólóprojektje. Mint azt a hasonszőrű zenekaroktól már megszokhattuk, a Sun Araw is fáradhatatlanul ontja magából a kiadványokat, Cameron idén is már egy halom kazettát és lemezt adott ki, valamint már most be van tervezve egy nagylemeze a jövő évre On Patrol címmel.

A Heavy Deeds névre keresztelt tudatmódosító szerben az a legdurvább, hogy az ember a ma basszusát, technikáit – ha úgy tetszik – egyszerre látja a 60-as 70-es évek funk gitárjaival illetve a Hammond orgonákkal kéz a kézben körtáncot járva a Heavy Deeds festette örömtűz körül. Márpedig itt mindenki átszellemülten mormogja a mantrákat, törzsi énekeket, amiből mi magunk sem tudunk kimaradni, az album teljességgel magába szippant, az ötödik szám elteltével pedig tízből nyolc ember megvilágosodik, és átértékeli az életét.

Ha alkatrészeire akarom bontani az albumon szereplő számokat (amit igazából nem akarok, de mégis megteszem, mert így talán érthetőbb lesz mitől is olyan jó) akkor azt veszem észre, hogy az összes szám valami halál egyszerű basszus menetből áll, ami általában a számok legelejétől a legvégéig meg sem áll. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy a számok terjedelme legtöbbször súrolja a tíz percet, akkor el kell ismernünk, hogy, ha észrevétlenül is, de ezek a primkó basszusok, ha ilyen sokáig körbe-körbe forognak, az már elég rendesen bele tud ivódni az ember agyába. Ehhez csatlakoznak még hozzá a blues és funk gitárok, mindenféle orgona-orgiák, az említett körtánc effektust erősítő tapsolás valamint az elmaradhatatlan, távolba vesző, végletekig visszhangosított és zengetett ének foszlányai, amik megint csak az egyszerűségre törekednek.

Az örömzenélésnek olyan stádiumát mutatja be a Heavy Deeds, amikor a zenész már nem figyel a társai hangszerére, sőt legtöbbször a sajátjára sem, a lényeg, hogy minél erősebben csapkodja a billentyűket, pengesse a húrokat, és akkor egész biztosan mindenki boldog lesz, és valószínűleg a világ is egy jobb hely lesz. A Sun Araw a lehető legnagyobb meggyőződéssel maszatolja széjjel a Heavy Deeds-t és közben varázsolja el a hallgatóságát az év egyik legjobb zajrock albumával.

Reklámok
Sun Araw – Heavy Deeds

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s