Vitalic – Flashmob

Vitalic

Flashmob

(PIAS; 2009)

Értékelés: 6,6

 

 

 

Kevesebb dolog ártott akkorát a francia elektronikus zenének, mint az electro térhódítása az évtized második felében. A Daft Punk-féle hangzás kereskedelmivé válása gyakorlatilag megölt mindent, amiben nem voltak maximumra tekert mocsárhangok és igénytelenre felfújt, kidurranó basszusok, így nem is csoda, hogy manapság alig lehet felsorolni pár olyan formációt az utóbbi évekből, akik kivételesen értéket teremtettek a francia klubzenében. Az általam sokra tartott Black Strobe mellett a Vitalic próbált hosszú időn át bekerülni e kitüntetett figyelemmel jutalmazott bandák közé, de Pascal Arbez-Nicolas projektjével nehezen lehetett napirendre térni, mert sokáig ő maga sem tudta eldönteni, hogy beálljon-e Ed Bangerék mellé a sorba csapatni, vagy inkább kevésbé tombolós, de annál időtállóbb zenéket írjon. Számomra még ma is erről szól a 2005-ös OK Cowboy album: jó pillanatok, de legtöbbször csak elpackázott lehetőségek sora, s ugyan a mainstream elektronikában viszonylag megalapozta ezzel a hírnevét Arbez-Nicolas, ám rendszerint amilyen gyorsan felkapták egy-egy számát a kritikusok, a tömeg olyan hamar el is felejtette azokat.

A fentiek ismeretében meglehetősen sokáig kellett várni a Flashmob című, második Vitalic nagylemezre, ami a zenei szakiknál egyértelműen vízválasztó volt azt illetően, hogy melyik fiókban van a helye Arbez-Nicolas zenéjének, és mennyit kell vele majd foglalkozni a továbbiakban. Az album kezdése nem valami bíztató: a See The Sea (Red) pokoli fájdalommal hordozza magán a Justice átkát, és a nemrég maxin megjelent Poison Lips is inkább buta tömegek szórakoztatására alkalmas, üres partizene, semmint valami menő francia pimptechno. Sajnos ez a gagyi veretés a későbbiekben is beijeszt még párszor (pl.: Terminateur Benelux), de alapvetően a Flashmob mégis összeszedi magát, a szintetizátorok szép dallamokra fakadnak, és a tökös ütem is megérkezik a lemez közepén. Egyébként is az ott található Second Lives a legjobb szám, amit találhatunk; tisztelettel biccent Rebotiniéknek egy nagyot, miközben hitelesen mutatja be, milyen szerelemtől kiábrándult, kokóval túlfűtött harmincas producernek lenni Párizs éjszakájában. S igazából minél felnőttesebb lesz a Flashmob, annál jobbá is válik, az utolsó húsz perce már egyértelműen nem a zöldfülű partizóknak szól. Az Allan Dellon című zene melódiája talán túlzottan komolynak is hat az album elejéhez képest, de szerencsére nem kelt hiú ábrándokat a zárásra – a Chicken Ladynél például már tényleg előttünk lehet az a sokszor ellőtt vágykép, ahogy Arbez-Nicolas őrülten vigyorogva szívja a kokaint gyönyörű szupermodellek kisfiús seggéből.

Vagyis, lehet, hogy ez a Vitalic album sem úgy indul, ahogyan kellett volna, de legalább jól végződik, ezért a Flashmob 2009-ben bátran vállalható. Pár szám után magabiztosan fordít hátat annak a mutáns electrónak, amivé Daft Punkék egykori csodagyereke átváltozott, és inkább azt a vadabb, pörgősebb szintitechnót választja, amivel a Black Strobe és a Citizen kiadó túlélte ezt az évtizedet, és aminél jelenleg nincs jobb a francia klubzenében. Úgy érzem, hogy van miért odafigyelni Vitalicra a jövőben is, és valami azt súgja, hogy minél később írja meg a harmadik nagylemezét, az annál jobb lesz.

Advertisements
Vitalic – Flashmob

Vitalic – Flashmob” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. fuckinzed szerint:

    nem tudom ki írta ezt a cikket de ez a gyenge kezdés meg ilyen olyan elcsépelt elektró szöveg szar. ez az album úgy jó ahogy van. elejétől a végéig. vitalic!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s