A neonzöld gyárból a táncparkett közepére

Phantogram + Atom tm @ Point Éphemère

2009. november 11.

 

Így 2 és fél hónap után, leginkább az lep meg Párizsban, hogy mennyire nagy nyomást tud helyezni a város légköre a lakóira. Egyszerűen annyi minden történik egy időben, annyi helyre el lehet menni, annyi lehetőség áll nyitva, hogy az ember már-már nem tudja, mit kezdjen magával. De hát néha élni is szeretnék, nem lelhet folyamatosan jobbra-balra császkálni. Össze akarok futni a haverokkal. Le akarok ülni, pihenni. Nem gondolkodni és pár óráig csak nézelődni az interneten. Közben pedig bűntudatom van, mert épp Jim Jarmusch beszélget a munkásságáról egy graffiti kiállítás kapcsán, vagy Umberto Eco ad előadást a Louvre-ban, teszem azt Laurent Garnier, esetleg Ryuichi Sakamoto lép fel egy-egy nagy nevű hangversenyteremben.

Zenei szempontból ékes példája ennek a felfoghatatlan dömpingnek az a novemberi szerda este, amikor többek között Phantogram és Atom tm, Benji B, valamint Mayer Hawthorne és zenekara talált fellépni a városban, nagyjából egyidőben. Nem volt könnyű dönteni, hiszen Atom tm év eleji rasteres, Liedgut albuma számomra a 2009-es év egyik megkerülhetetlen kiadványa, ugyanakkor pedig tisztában vagyok vele, mennyire nagy ramazuri lehet Mayer Hawthorne élőben. Tekintve viszont, hogy Mayer Hawthorne előadása előre elég pontosan megjósolható, Atom tm ellenben ki tudja, mit hoz, végül – bár tudom emiatt páran meg tudnátok kövezni – az Atom tm + Benji B kombinációra esett a választás.

Azt tudni kell, hogy itt valamiért eléggé rossz az információáramlás, már ami az esti programokat illeti. A last.fm nem igazán bejáratott módja a különböző koncertek és soirée-k bereklámozásának (talán azért is, mert arányait tekintve jóval kevesebben használják a last.fm-et itt, mint mifelénk). Például egy Pan Sonic bulira sorban állva, a kezembe nyomott flyer-ről tudtam meg teljesen véletlenül, hogy Dudley Perkins egyáltalán a városba jön (persze már az is vicces, hogy a Pan Sonicra érkező embereknek Dudley Perkinst reklámozzák). Még ha találsz is valami információt az interneten egy buliról, jó esély van rá, hogy a fellépőknek a fele sem lesz előre beharangozva. Így történt, hogy az Electric Wire Hustle neve még csak nem is derengett, amikor már egy órája őket hallgattam, vagy, megkérkezve az Akron/Family koncertjére, három talpig szakállas favágó látványa fogadott a színpadon a kanadaiak helyett.

Viszont mivel már kezdek beleszokni az ehhez hasonló helyzetekbe, annyira nem húztam fel a szemöldökömet, amikor Uwe Schmidt performanszára érkezve, egy kopaszodó, komor sörfesztivál harcos helyett két fiatal, tip-toppul felöltöztetett brooklyni volt, akit elsőként megpillantottam. „Mi vagyunk a Phantogram!” – mondja az akkor még maroknyi közönségnek a fekete hajú szintis énekes csaj a második szám előtt. Én pedig, ha már itt vagyok, fegyelmezetten végighallgatom az egyórányi, pontosan kiszámított műsorukat. Az első szám után viszont már nem érnek túl nagy meglepetések. Nagyjából az összes daluk ugyanazokból az elemekből áll: diszkrét gitárnyűvés, fájdalmas ének itt, lírai ének ott, keretnek pedig az elmaradhatatlan, mindenhova beférkőző szintetizátorok, jobbról-balról kitámasztva Dilla-szerű dobokkal. Ellötyögök, sőt, néha kifejezetten jó is, de az óriási katarzis sajna elmarad.

Kíváncsian várom, lesz-e még egy, esetleg kettő, netalántán három előzenekar. De nem, a színpad átrendezése közepette többször is feltűnik Uwe Schmidt nem kis feltűnést keltő lénye, úgyhogy megnyugodhatok, mégis jó helyen járok. Ezalatt, az említett pakolászgatás eredményeképpen két hatalmas, enyhén egymás felé fordított vászon kerül a színpadra, a kettő között annyi helyet hagyva, hogy Uwe Schmidt két válla és egy szál szekvenszere épphogy csak elférjen köztük. Az ezután következő élő szett a neten megtalálható videó alapján ítélve minden szempontból eléggé hasonlított a tavalyi Elevate fesztiválon előadott zenefolyamra (arról video itt, egy másik alkalomról hangfelvétel itt ).

A signalok sűrű áramlását a nagyjából hatvan percnyi szett alatt talán csak kétszer, vagy háromszor szakította meg Atom tm. Egyszer például egy rövid filmbetét (!) kedvéért. A közbeiktatott képsorokon Uwe Schmidt jelent meg, ahogyan egy parkban, a bokor előtt vörös bársony köntösben ül, szeméhez emeli a távcsövet, kémleli a tájat három másodpercig, majd feláll és kisétál a képből. Ez az a pillanat, amikor mindenképpen közbe kell szúrnom, hogy a Liedgut – és, mint a mellékelt ábra remekül mutatja, ez az előadásra is teljes mértékben igaz – szerintem egyik legfurcsább és egyben legalapvetőbb jellemzője, hogy nagyjából az összes momentumában ott ül egy elég egyedi, félig elkendőzött vigyor, amit úgy igazán mégsem ismer el magának. Ez az öniróniával egybekötött komolykodás az élő fellépésén is abszolút tetten érhető volt, a Smith ügynök és a bajor szatír keverékéből született megjelenésétől kezdve a vizuálon keresztül az egész szett felépítéséig és az előadásmódig. Ezt pedig nem csak képletesen értem, a szája sarkában tényleg végig vigyorgott Uwe Schmidt, az első pillanattól az utolsóig. A közönség pedig többnyire vagy teljes szívéből viszonozta ezt a félmosolyt és leginkább „csak” jól szórakozott a műsoron, vagy inkább csak csukott szemmel úszott az árral.

A rövid filmbetétek és vizuálok egyébként a kettőből csak az egyik vásznat foglalták el. A másik vásznon végig azt nézhettük, ahogyan a szekvenszerén az egyes sávokon lévő effekteket állitgatja, betölti a dobokat, vagy éppen lelassítja az ütemet. A szett alatt Uwe Schmidt egyébként nagyrészt erős ütemű zenéket játszott, így a Liedgut elúszásait csak egy-egy szám erejéig villantotta meg. Így például, legnagyobb örömömre, az élőben iszonyat durván hatásos Wellen Und Ferren IV-et és az album talán egyetlen táncparkettre való zenéjét, a Funksignalt is lepötyögte elejétől végig. Éljen!

Benji B @ Djoon

2009. november 11.

 

Miután ennek a huszonegyedik századi terápiának vége lett, még épp időben el tudtam indulni ahhoz, hogy Benji B-ből egy percet se mulasszak el. Az angol rádiós itt egy meglehetősen kicsípett, sőt, sznob klubban lépett fel, ahol csillárok lógnak a mennyezetről, a táncparkettet pedig többnyire pezsgőt szürcsölő magassarkús lányok és inges fiúk töltik meg. Ez nekem már eleve furcsa kiindulópont volt, de gondoltam, nem sok esély van rá, hogy Benji B rosszat fog játszani.

Amikor odaértünk még egy helyi dj, Radio Salah pörgetett, aki főleg a diszkó, funk és a bossás témák környékén mozgott. Vérbeli bemelegítős szett volt, néha kicsit súlyosabb funkok, esetleg Jackson-féle szuperslágerek bevetésével, hogy azért mégis érezzék az emberek, itt azért valami készülődik. Aztán a pult mögé lépett egy elég magas fehér fiú, nyakig begombolt fekete ingben, és elkezdte kifejezéstelen arccal folytatni az ívet valahol a latinos zenék környékénél. Én közben pedig elkezdtem aggódni, hogy mi lesz ebből így, ha ennyire nem érzi majd a közönséget. Haladtunk tovább a funk/diszkó vonalakon, majd az este közepén egy hosszabb időre letáboroztunk valahol az oldskool hauzoknál. Persze, mondanom sem kell, reggelre már kigombolt ingben, teli torokból, csukott szemmel énekelte az éppen forgó broken beat és soulos színezetű földalatti slágereket. Én meg csak vártam és vártam a laza hip-hopjaimat, az esetleges morcos dubstepeket, és végül többé-kevésbé végigtáncoltam egy egész estét anélkül, hogy ezeket a stílusokat akárcsak kicsit is érintettük volna.

Viszont nem csak Benji B-nek köszönhető, hogy ez az este, a hip-hopok mellőzése ellenére is egész jól sikerült. Az egyik ilyen tényező az, hogy itt az emberek sokkal könnyebben elengedik magukat. Azt hiszem a franciákat – és ez talán különösen igaz a párizsiakra – cseppet sem érdekli, hogy mit gondolnak róluk mások. Egyszerűen csinálják, ami nekik jól esik, és csak ez számít. Ennek következtében pedig olyan forróvá tud válni a táncparkett egy-egy buli alkalmával, hogy öröm nézni, ráadásul képtelenség belőle kimaradni (egyébként, tapasztalataim szerint itt a dj felé fordulásnak sincsen akkora divatja). A másik bónusz tényezője az estének a pult mögött aktívan ténykedő fekete srác volt, aki gyönyörűen énekelt rá a legkülönbözőbb zenékre (amikor épp nem táncolt), anélkül, hogy az zavaró lett volna.

Nem úgy a táncparkett szélére kisebb batyuval érkező középkorú úr, aki a sporttáskájából egymás után vette elő az ütős hangszereket, és azokkal kísérte az épp szolgálatban levő dj-t. Eleinte állati mulatságos, sőt izgalmas volt, amit csinált, de amikor már harmadik órája hallottam néha ugyanazt a két kolompot felszólalni egy-egy zene alatt, az azért már rendesen megtépázta az idegeimet.

Végül túl sokat nem tévedtem és Benji többségében tényleg jól válogatott. A hangulat és a zene is remek volt egész este, a reggel négy körül megindult broken-beat és nu soul vonulat pedig egészen a hatalmába kerített. Abban azonban egészen biztos vagyok, hogy otthon egészen más élménnyel tértek haza a sapkás-sportcipős urak. Nekik talán érdekes lehet összehasonlítani, hogy a két helyzetre mennyire reagált másként Benji.

Advertisements
A neonzöld gyárból a táncparkett közepére

A neonzöld gyárból a táncparkett közepére” bejegyzéshez ozzászólás

  1. nagy volt nálunk, volt minden kötelező deviation sláger (hood pass intact, tarantula, love me like this). itt sem volt annyi hiphop/dubstep, de előtte rengeteg volt ezekből, így nem is hiányzott. inkább disco/house/brokenbeat vonalon mozgott, nagyon jól.

  2. eyto szerint:

    Miért ne játszhatott volna House-ot is meg UKF-et is? Itt egyébként ezekből a deviation slágerekből sem nagyon volt. Furcsa-furcsa. Floating Points-ok meg ilyenek meg végképp, inkább az oldies cuccokra koncentrált. Annyi baj legyen : )

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s