2009 legjobb albumai (eyto)

Már a legelején szeretném leszögezni: még sosem írtam év végi listát. Fáradtságos, alapvetően kivitelezhetetlen és mindenekelőtt fájdalmas procedúrának tartom. Viszont mindemellett nagy fun, plusz a későbbiekben iszonyatosan hasznos lehet abban a tekintetben, hogy így talán nem fogok megfeledkezni a kedvenceimről. Plusz páran talán rátaláltok egy-egy jövendőbeli kedvencre a lista segítségével, és így még nekem is könnyebben ajánlhattok más albumokat.

Azt hiszem még egy olyan óriási élményt sem hozott egy 2009-es album sem, mint anno mondjuk a Volta Amputechture-je, vagy a tavalyi Gang Gang Dance. Csak azért nem vagyok ebben egészen biztos, mert arra is látok némi esélyt, hogy valójában a legjobbak listájában található albumok mind megütik nálam ezt a szintet, csak túl soknak tűnnek egy évre, ahhoz, hogy elhiggyem, tizenkettő hatalmas kedvencem is volt. Mindenesetre a listát flynn-hez hasonlóan én is két részre bontottam. A lista első felében a már családtagként kezelt kedvenc albumaimról írok pár sort, a második listában pedig a bizonyára később is sűrűn előkerülő, kisebb szerelmekről írok egy-egy mondatot. Viszont azért, hogy valamennyire súlyozott legyen a második lista, igyekeztem egy nagyjábóli sorrendet felállítani közöttük, az első listába bejutó albumoknak persze nem kell szembenézniük a sorba rendezés megalázó procedúrájával.

Végül pedig, előre is elnézést kérek a később felfedezésre kerülő nagy revelációkat hozó 2009-es albumoktól, hogy ezen a listán nincsenek rajta. Szorri srácok, mindent nem ismerhetek.

Jöjjön hát a 12+48-as lista:

Celer – Capri (Humming Conch)

Épp a napokban vettem végre a fáradtságot, hogy a Celer-ről írjak ide egy cikket, holott az idei évben már végig árgus szemekkel figyeltem a munkásságukat. Azt most hagyjuk is, hogy a Celer miért jó, azt igyekeztem már itt leírni a múltkor. Beszéljünk inkább arról, mitől olyan különleges a Capri. Arról, hogy mennyire egyedi és briliáns húzás egy úszós ambient hangzással egy szerkezetében leginkább egy hip-hop beat tape-re emlékeztető albumot megalkotni. Merthogy a kiadvány egészen pontosan huszonkilenc számból áll, amik legtöbbször csak két percesek, és azok is általában összesen egy loop-ból állnak. Nagyjából ilyen lenne, ha egy „William Basinski Összes Rövidítve” című kiadvány jelenne meg öt-hat év múlva. Ha nem is állunk közel ehhez a zenei világhoz, már csak azért is érdemes esélyt adni neki, hogy kipróbáljuk, mire mennek azok az ambient darabok, amik normális esetben rémesen terjengősek, de minimum öt-nyolc perchez szoktak.

Atom tm – Liedgut (Raster Noton)

Valószínűleg ebből a listából elég jól ki fog derülni, hogy mi az, amivel a legkönnyebben el lehet csábítani, illetve az, amia leghamarabb eltérít egy albumtól. Érdekes módon, az Atom tm mindkét esetre jó példaként szolgál. Elég könnyen elolvadok például, ha egy album olyan hangzást hoz, amitől azonnal életre kel a fejhallgatóm. Ezzel persze a Raster-Notonnak sosem volt gondja. Ha viszont ezen felül még újnak is hat ez a hangzás a fülemnek, az már végképp egy olyan előnyt ad egy albumnak, ahonnan már nehéz rontani. Ami miatt viszont a legkönnyebben félredobok egy kiadványt, az egy rossz ének. Ha felesleges, ha nem odaillő, vagy csak szimplán csapnivaló, akkor az egész zene értékét veszti és már repül is. Az Atom tm-en található énekszerűségek egyértelműen csapnivalóak, de minimum igen-igen zavarbaejtőek. Az album nem is maradhatna életben, ha nem lenne tökéletesen beleillő az a tipikusan Liedgut-os agyament baromság, amikor például az egyik utolsó számban a Kraftwerk egyik tagja egy ló patájának kopogását teljesen szárazon mímelve azt mormogja, hogy „Klip-klap. Klip-klap.” Az észveszejtően brutális, és néha embert próbáló kompozíciók mellett ugyanis valamiért gond nélkül megfér az Atom tm live kapcsán is említett teljesen egyéni humor. Ezeknek az apró momentumoknak köszönhetően az album fellélegzik, és a legtöbbször iszonyúan szoros, szikár hangzás kicsit ellenpontozva lesz Uwe Schmidt marhaságaival. Legnagyobb meglepetésemre kifejezetten sokan szerették idén a Liedgut-ot. Ha belelátnék ezekbe a fejekbe, első dolgom lenne utánanézni ki miért van oda ennyire a kiadványért. Ha viszont ez nem jön össze, örök rejtély marad, hogy mitől lett sikeres ez a felettébb furcsa album.

Electric Wire Hustle – Electric Wire Hustle (Every Waking Hour)

Pop. Soul. Funk. Furmányos, modern hip-hop ütemek. Kifogástalan hangulatokhoz tökéletesen passzoló énekhang. Remekül felépített dalok. Kimért, de kétségkívül húzós hangszerelés. Ez mind az Electric Wire Hustle. Erre pedig még rátesz egy jó adag lapáttal, hogy egy koncert alkalmával, mint derült égből a villámcsapás, úgy ért meglepetésként a zenekar hangzása. A korábban leírtakhoz nincs mit hozzátenni. Örökzöld slágerek. Kösz Új-Zéland!

Alva Noto & Ryuichi Sakamoto with Ensemble Modern – Utp (Raster Noton)

Mindenféle barokkos túlzásokat félretéve, az vitathatatlan, hogy Alva Noto és Ryuichi Sakamoto mindketten megkerülhetetlen figurái a kortárs kísérleti elektronikus zenének, ezért minden egyes új munkájuk megjelenése valóságos örömünnepnek számít ezekben a berkekben. Az Utp-hez ráadásul még frígyre keltek az Ensemble Modern nevet viselő korántsem hagyományos klasszikus zenekarral is. Így született meg közös munkájuk eredményeképpen ez az album, ami igazából csak egy pillanatképe a hónapokig tartó folyamatnak. Merthogy ez a kiadvány tényleg kísérleti. Ugyanis a legfontosabb számukra a cél felé vezető út feltérképezése volt, nem pedig annak remélt elérése. Ezt a hozzáállást támasztja alá az is, hogy az albumot egy kísérő dvd társaságában adták ki, amin egyrészt az albumon hallható koncert képanyaga található meg, másrészt pedig, ugyanekkora hangsúlyt kapva egy diszkrét verkfilmet is megnézhetünk. Ennek köszönhetően, ha csak egy pillanatra, de betekintést nyerhetünk abba, miről is szól az Utp, hogyan jutott odáig ahova, kik, és hogyan alakítottak az alapkoncepciót. A mű evolúciója azonban ott, és akkor, azzal az előadással részükről véget ért. Ilyenkor pedig, ahogyan az lenni szokott, a sor a hallgatókon van, hogy magukévá tegyék, és a saját alakjukra formálják az Utp-t.

Animal Hospital – Memory (Barge Recordings)

Ismét egy album, amiről hosszan megírtam a véleményemet már hónapokkal ezelőtt. A Memory akkor leginkább a sokszínűségével nyert meg magának, és azóta is bármikor szívesen veszem elő. Mint azt akkor is említettem, rengeteg olyan dolgot ötvöz kiválóan, amikért külön-külön is hihetetlenül tudok rajongani. Mivel pedig a hangzás, az egész album felépítése és még a borító is teljesen rendben van, egyértelműen óriási kedvencem lesz ez a 2009-es évből.

Harmonic 313 – When Machines Exceed Human Intelligence (Warp)

Mark Pritchard 2009-es albuma ha nagy meglepetést nem is okozott, de ha összefutok a When Machines egy zenéjével, az állam a mai napig leesik az első taktusoknál- legyen szó szinte akármelyik számáról. Kifogástalan hangzás. Ahogy azt a Warp szülinapja kapcsán írt cikkben is említettem, elsőre is hallani, hogy mekkora figyelmet fordít a legapróbb részletekre is. Nehéz is lenne rossz számot mondani az albumról. Ami miatt viszont mégsem teljesen tökéletes a szememben, az az, hogy talán lehetne ennél is sokszínűbb egy lehelettel, plusz picit aggódom amiatt, hogy hamar meg fogom unni ezeket az eszméletlen zenéket. Viszont, hogy az ünnepi hangulathoz visszatérjek, és tovább fényezzem Pritchard-ot: 4-5 hete a Wind it Up-ot is állatira megkedveltem, annak ellenére, hogy korábban csúnyán lealáztam, és a jövő évi Steve Spacek-el közös albumát is türelmetlenül várom.

Electric Egypt – Impressions of the Inexpressible Invisible

Az Electric Egypt zenéjét Jay Scarlett blogján keresztül ismertem meg, az album egészen pár héttel ezelőttig ingyenesen letölthető volt. Szerencsére azonban úgy tűnik, lecsapott rá egy japán kiadó, akik lehetőséget látnak a kísérleti hip-hop lemezben, ami így 2010-ben fizikai formátumban is napot láthat. Kísérleti hip-hop, mondom, de persze, mint általában a kedvenc albumaimat, ezt sem lehet egyetlen stílusmegnevezéssel leírni. Az Impressions of the Inexpressible Invisible (a címe alapján jól mutatna a Fulfillingness’ First Finale mellett) büszkélkedhet többek között kifejezetten ambient, vagy digidub zenékkel is. Ezeken kívül szóba kerül 2009 vesszőparipája is, a library music, ugyanis több ponton is találhatunk rajta régi rádiós vagy tévés felvételeket az instrumentális hip-hop albumoknál manapság evidenciának számító zenei hangminták mellett. Az előadó itt azonban, és persze ezért is kerülhetett ebbe a listába, nem kénye-kedve szerint használja ezeket az eszközöket. A hangminták mind egy célt szolgálnak, ami leginkább egy különleges hangulatot takar. Az album olyan központi témák köré épül, mint a világűr megismerhetősége, az egyiptomi kultúra tudománya, és a Napnak (már-már) Istenként való tisztelete, de szerintem még ilyen-olyan törzsi rítusokat is gyakran megidéznek ezek a kis szösszenetek. Azt még nem tudtam eldönteni, hogy ez a tudományosság mennyire komolyan vehető. Olykor azért jó, mert vicces (mondjuk a bárkit nevetésre bíró 1-1 hangminta szándékos használata miatt) olykor meg azért, mert elgondolkodtat (mert teszem azt a zene hangulata, vagy az egyik hangminta sikerül komolyabbra). Igazából ez lényegtelen is, a kettő közül minden bizonnyal az előadó sem akarna választani. A lényeg Electric Egypt különleges képzelőerejének hanghullámokba való átültetése volt. Az Impressions of the Inexpressible Invisible egy fantasztikusan tudományos lemez, tudományos fantasztikus hip-hop zenékből. Eszméletlen!

10-20 – 10-20 (Highpoint Lowlife)

A Highpoint Lowlife több figyelemreméltó kiadványt is eljuttatott hozzánk az idén. Találtam már náluk kísérletező kedvű techno-t, dubstepet, idm-et, vagy house-t is. A 10-20 albuma leginkább a tavalyi, nem kevésbé zseniális Actress albumra emlékeztet. Az is pont ugyanilyen szétcsúszott techno, illetve house számok halmaza volt, bár itt azért még egy fokkal szélesebb a paletta. Ezt jól illusztrálja az is, hogy az év második felében 10-20 elkezdett Fly Lo szerű hip-hop vonalon mozgó, hasonlóan elfajzott zenéket kiadni egy EP sorozat formájában. Debütáló albumának hangzása olyan mintha a legjobb Move D zenéket lelassítanánk, és nyakon öntenénk őket egy jó adag zajjal. A szerző kíméletlenül eltorzította és szétvisszhangosította az összes számot, pedig feltűnnek néha csilingelő dallamok is, amiknek végül azért mégsem sikerül kihúznia 10-20-t a melankóliából, a szürke porfelhőből. Abszolút Raster-Noton szintet megütő kísérleti album dub-bal, techno-val, house-al és még ki tudja mivel.

Sun Araw – Heavy Deeds (Not Not Fun Records)

Túl sokat a Heavy Deeds-ről sincs értelme írnom, hiszen akit érdekel, az már elolvashatta a róla írt cikkemet itt. A magas pontszám nem volt véletlen. A Heavy Deeds egy volt azon kevés 2009-es albumok közül, aminek a hangzása már elsőre is igazán megfogott. Az én világomba a Sun Araw új színt hozott, ezért került be kérdés nélkül a kedvenc 2009-es albumaim közé.

Hudson Mohawke – Butter (Warp)

Hogy nekem mennyire jön be a Butter? Tulajdonképpen nem sok választásom van, miután még a kiadása előtt a Warp jövőjének, 2009 egyik legjobb albumának neveztem. Szerencsére azonban nem is tévedtem sokat. Ennél egy leheletnyivel többet vártam volna tőle, de mostanra teljesen elégedett vagyok a Butter-rel. Úgy gondolom, amire predesztinálva van, azt nagy hiba nélkül hozza is, az album borítója pedig majd átszakad a nagy halom zseniális zene elemi erejétől. Hudson Mohawke első albuma vérbeli giccs-glitch lett. Nem tudom milyen volt a fogadtatása az albumnak, de nekem többen is panaszkodtak arra, hogy ez azért már túlzás, és hogy Hudmo túlfeszítette a húrt. Kíváncsi vagyok hányan kezdik idővel másolni ezt a kombinációt, a Butter jelentősége talán azon lesz a legkönnyebben lemérhető.

Akron/Family – Set’em Wild Set’em Free (Crammed Discs)

Az Akron/Family-t én sajnos csak az idén ismertem meg, de gyakran trükkös, gyakran keménykedős-vadulós folk zenéjük szép lassan teljesen rám telepedett az év során. Ehhez pedig még hozzájárult egy elképesztően durva koncertélmény, ami tovább fokozta a rajongásomat az új albumuk iránt. Az albumon, mint említettem több stílust is megidéznek. A szerencsénk viszont az, hogy ezeket a magukban is zseniális elemeket remekül illesztik össze és a lehető legkönnyedebben váltanak át egyikből a másikba.

The Humble Bee – A Miscellany for the Quiet Hours (Cotton Goods)

A The Humble Bee zenéje leginkább a William Basinski és Philip Jeck féle előadók hangszalag használaton, a zene romlásán alapuló esztétikáját követi, és az őáltaluk megkezdett ösvényen halad tovább. Az álnév mögé bújó Craig Tattersall ilyen hangszalagoktól kölcsönzött recsegő, susogó zajokból építkezve felépít egy olyan hangzást, amivel idén is többször találkozhattunk, azonban senkinek sem sikerült annyira remekül kihasználni az ebben a technikában rejlő lehetőséget. Craig egyébként az albumnak otthont adó kiadó feje. A Cotton Goods egy eléggé megbízható minőséget szállító, nagyon pici, de annál értékesebb kiadó, akik olyan dolgokhoz ragaszkodnak, mint például a maximum 200-as példányszám, vagy az, hogy az összes darab cd egyedi artworkot kap az újrahasznált antikváriumi könyvek borítóinak hála. Ettől még persze a zene a lényeg. A hihetetlenül elvarázsoló, recsegő-ropogó, itt-ott megszólaló, gyakran ismétlődő dallamfoszlányok beivódnak az ember bőrpórusaiba, hogy aztán ott, egy körülírhatatlan érzésben egyesüljenek, ami már tényleg a mi részünk. Sokkal-sokkal több, mint egy zenei élmény.

2009 további kiválóságai többé-kevésbé sorbarakva (bár nagyon komolyan ne vegyétek a sorrendet, mert ezt lehetetlenség volt még csak nagyjából is felállítani):

Omar Rordiguez-Lopez – Megaritual (Willie Anderson Recordings)

Az idei év legjobb Omar Rodriguez-Lopez-hez kapcsolható albuma. Húzós témák, kellően torzított gitárok, és egy gyönyörű, mexicano ízű prog-rock album. Kicsin múlik, de végülis nem hozza azt a pluszt, amit mondjuk a Se Dice Bisonte No Bufalo.

Oneohtrix Point Never – Rifts (Not Not Fun)
Hiszen a szintetizátorok sosem halnak meg.
Tenniscoats – Temporacha (Room40)

A közvetlen hangulat megteremtésének legegyszerűbb módja – Lesson 1. Japán kísérleti folk zene, vagy mi, egy fiatal pártól. Kimegy a szabadba, legyen az egy tópart vagy egy forgalmas kereszteződés, és felvétel megnyom.

Forest Creature – Frustrated Analogue (Blackest Rainbow)

Ha Rustie a techno környékén kísérletezne és még sok Snd-t is hallgatna, akkor írna egy ilyen albumot.

Giuseppe Ielasi – Aix (12k)

Eszméletlenül szívbemarkoló minimalista zene gitárral és mindenféle elektronikával. Végtelenül sajnálom, hogy hibádzik pár zene.

Daughter of the Industrial Revolution – Variable Resistance Parts (Cotton Goods)
Move D, Ben Frost és Sleeparchive legjobb pillanatai egybegyúrva!
Animal Hospital – Good or Plenty, Streets and Avenue (Mutable Sound)

Animal Hospital két albumot adott ki idén és egyikkel sem tévedett. A Good or Plenty egy kevésbé monumentális egy fokkal hamarabb fogyasztható verziója a Memory-nak, hasonlóan okos ötletekkel.

VA – 7×7 beat(All City Records)

Az All City skóciából induló kiadója a Fly Lo által híressé tett stílust már annak első kiadványa előtt hirdette szűk köreiben. Aztán, az utóbbi másfél-két évben, többek között ezzel a 7’es lemezsorozatával, szép lassan kinőtte magát, és meghódította az egész világot.

Emeralds – What Happened (No Fun Productions)
Mert egy drone lemez is lehet néha eszeveszettül jó.
King Midas Sound – Waiting For You (Planet Mu)

Vééégre. Véééégre kijött a Kind Midas Sound albuma, és még jobb is lett annál, mint amire számítottunk.

Arctic Monkeys – Humbug (Domino)
Hibátlan, őszinte, bármikor működő slágerek és a még egy jó ideig kitartó hangzás.
VA – Hyperdub (Hyperdub)

A Hyperdub nagyjából mióta megjelent a színtéren, azóta történelmet ír. Ez pedig már rég nem csak a dubstep történelméről szól.

El Grupo Nuevo – El Grupo Nuevo (Rodriguez Lopez Productions)

Omar Rodriguez Lopez talán legkaotikusabb lemeze. Egyszerűen minden de minden átfordul, és szétcsúszik. Kár azért az 1-2 kevésbé jó momentumért.

The Sa-Ra Creative Partners – Nuclear Evolution: The Age Of Love (Ubiquity)

Mi hihetetlenül menők vagyunk. Ha bírtok minket ti is menők vagytok. Egyébként meg mindenki rázza a seggét. Nagyjából erről szól a Sa-Ra zseniális, 2009-es albuma.

Mayer Hawthorne – Strange Arrangement (Stones Throw)

A fehér gyerek megpróbál 2009-ben 60-as 70-es évekhez visszanyúló, fekete soul zenét énekelni. És sikerül neki.

Monolake – Silence (Monolake / Imbalance Computer Music)

Minden, amit flynn leírt róla, plusz még, amire nem is számítanátok. Díjazom a sokszínűségét, és látom benne az egységet.

The Mars Volta – Octahedron (Rodriguez Lopez Productions)

Az eddigiekhez képest ezúttal leplezetlenül nyúlnak vissza a Volta-sok a gyökereikhez, és elkészítik legkönnyebben emészthető albumukat.

Keith Fullerton Whitman – Taking Away (Digitalis Ltd.)
Nagyjából negyvenpercnyi kazettás drone a műfaj egyik leghitelesebb képviselőjétől.
The Dead Sea – The Dead Sea (???)
Ha létezik még kifogástalan poszt-rock, akkor ez egyike a legjobb 2009-es albumoknak.
Crystal Antlers – Tentacles (Touch and Go)

Kicsit csapkódós, amolyan hook-központú Liars album orgonával, pattogós dobokkal, egy jó énekessel, pár Battles idézettel és egy-kettő szintén teljesen hibátlan balladával. Még jó sokszor le fog menni, pláne, hogy a jövő évi Battles asszem közel sem lesz ilyen jó.

Sleepy Sun – Embrace (ATP Recordings)

Még egy gitárzene. Hol folkos, hol prog-rock-os, Jack White gitáros, egészen furcsa meglepetésekkel szolgáló kiváló album.

V/A –Eccentric Soul : Smart’s Place (Numero Group)
Egy letűnt korszak többé-kevésbé elfeledett, igaz alakjai, hiteles forrásból.
Nosaj Thing – Drift (Alpha Pup)
Egyszerre keveredő idm, új sulis hiphop, electronica és komolyzenei hatások.
Grizzly Bear – Veckatimest (Warp)

Könnyed, fiatalos, friss indie rock-zene az érdekesebbik fajtából. Azt hiszem ebbe szép lassan nagyon bele fogok szeretni.

Ben Frost – By the Throat (Bedroom Community)

Bár a Theory of Machines nyújtotta élménytől nekem ez fényévekre van, azért megéri a pénzét ez a csillivilli kis harapós zaj-ambient.

John Frusciante – The Empyrean (Record Collection)

Talán mostmár végleg kilép az RHCP-ből? Én nem elégedetlenkednék, ha most már inkább csak ilyen zenékkel törődne, mint amik az Empyrean-on vannak. Az első fele ugyanis bőven 10/10-es.

V/A – Disposable Music Sampler Volume 1 (Disposable Music)

A mai kísérleti elektronikus zenészek körében nagy az őskori szintetizátorok kultusza, és előszeretettel nyúlnak vissza abba a korba. Nade milyen, ha ezt a kort első kézből, az akkori felfedezőktől halljuk? Ilyen.

Ammunition & Blackdown Present The Roots Of El-B (Tempa)
El-B sötét uk garage zenéi még egy jó ideig nem kopnak el.
Megafaun – Gather, Form & Fly (Hometapes)

2009-es album a folk szerényebbik oldaláról. Én is akarok egy ranchet, valamint egy időgépet, hogy visszamehessek azokba az időkbe.

Oberman Knocks – 13th Smallest (Aperture)

Végighallgathatatlanul durva hangulatú kísérleti techno album, Andrea Parker kiadójának első nagylemeze.

Snd – Atavism (Raster Noton)
Az Snd eszméletlen minimalista hangjai fényképezkedés közben.
Falty DL – Love is a Liability (Planet Mu)
Végtelenül frissnek ható, csavaros electronica szerű uk garage.
The Clonious – Between the Dots (Ubiquity)
Bécsi funk, soul és hip-hop á la 2009.
Mountains – Choral (Thrill Jockey)

Annyira Lo-fi gitáozgatás, hogy lassan több köze van az ambient-hez mint bármiféle folkhoz vagy rockhoz.

VA – Beat Dimensions 2 (Rush Hour Recordings)

Jay Scarlett is Cinnaman az új generációs instrumentális hip-hop nagyapái, akiknek számos válogatás összeállítását, rengeteg értékes szerző felkutatását köszönhetjük.

The Gentleman Losers – Dustland (City Centre Offices)

Kellemes album a modern klasszikusok, az elektronika és az ambient határáról. Mintha a tavalyi Treny-t hallgatnám, csak sajnos annyira azért nem jó.

Subtitle – Nerves of Ice (2.99)

A hip-hop világán abszolút kívülálló Subtitle, főleg a hagyományosabb témákat tárgyalva, bemutatja mennyire más is lehet egy rap album.

Black Dice – Repo (Paw Tracks)
Össze-visszaság minden téren. Földhöz vágósan hülye, zajos rockzene.
Milanese – Lockout (Planet Mu)

Keményvonalas dubstep album a „minél betegebbül szól, annál jobb” örökérvényű törvény jegyében.

Nite Jewel – Good Evening (No Pain in Pop)
Italodisco-s, dream-popos album pár teljesen hibátlan számmal.
Flako – First Spaceshit on the Moon (Up My Alley)

Abszolút igényes, élvezetes instrumentális hip-hop beat tape a beat generation egy berlini (nem pedig párizsi : D) tagjától, ráadásul ingyenesen.

Legowelt – Amiga Railroad Adventures (Strange Life Records)
A cím magáért beszél.
Dr Who Dat? – Beyond 2morrow (Lex Records)
Jneiro Jarrel beatjei az év bármely szakában gond nélkül felráztak.
Ras G – Brotha from Anotha Planet (Brainfeeder)

Eszméletlenül előremutató, egységes, és határozottan érdekes album egy földönkívülitől.

William Basinski – 92982 (2062)
A 92982 kényelmesen megágyaz, és helyet ad az összes gondolatomnak.
Thomas Köner – La Barca (Fario)

Városban utazáshoz tökéletes zene a La Barca, ami azt hiszem nem lesz a kedvenc Thomas Könerem, de már most több szál is köt hozzá.

Lawrence English – It’s Up To Us To Live (Room40)

Sivító-búgó-recsegő zajok véget nem érő,csodálatos halmaza. Akinek tetszett a Theory of Machines az jobban teszi ha ad neki egy esélyt.

Jana Winderen – Heated (Live in Japan)

Heated, és egy bő fél órára mi is field-recordingokat fanatikusan gyűjtő, jégben, hófúvásban fagyoskódó mikrofon-bűvészekké válunk.

És a végén a meglepetés feketeleves.

A nagy kedvencek néha nagyot is tudnak rontani. Ne higgye senki sem, hogy megúszhat egy csúfosan elrontott albumot. Jelentem, ezekról sem feledkezek meg és a csálé grimasz egészen addig az arcomon marad, amíg nem javítotok! Szerencsére az ilyen albumok valamivel kevésbé maradnak meg a memóriámban. Mindenesetre, íme a virgácsdíjas 2009-es albumok listája, amikért többen nagyon rajonganak, én meg egyelőre nem értem miért. Én ezekben csalódtam nagyot.

Max Richter – From „The Art of Mirrors” (SevenThings)
2562 – Unbalance (Tectonic)
Shackleton – 3EPs (Perlon)
Jacaszek – Pentral (Gusstaff)
Jóhann Jóhannnsson – And In The Endless Pause There Came The Sound Of Bees (Type Records)

Advertisements
2009 legjobb albumai (eyto)

2009 legjobb albumai (eyto)” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Talib szerint:

    “Ha Rustie a techno környékén kísérletezne és még sok Snd-t is hallgatna, akkor írna egy ilyen albumot.”

    régebben egyik haverjával egyébként kísérletezgettek a techno környékén Voltaic néven, sajnos csak 3 ept éltek meg.

  2. cutoff szerint:

    jó kis év volt ez eyto ! király volt a csomó új felfedezést megosztani egymással. “szólj, ha nyomod, akkor én is indítom” :DD

  3. eyto szerint:

    Talib – Jaja vágom a Voltaic-ot, érdemes szétnézni a Point One Recordings-nál (ez is egy a pár pici skót e-zene kiadók közül, amik mára vagy kinőtték magukat, vagy elvesztek a homályba) Aki bírja az ilyen electro illetve disco szerű darabokat az biztosan imádni fogja pár dolgukat. Mondjuk nekem a Voltaic annyira nagyon nem tetszett (inkább a Letroset EP-t ajánlom innen), talán nem véletlen, hogy ebbe az irányba mozdult el később Rusie.

    cutoff – bizony, hogy király volt! : ) Ezt a jó szokásunkat újévi fogadalom nélkül is megtartjuk jövőre : D

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s