Delphic – Acolyte

Delphic

Acolyte

(Chimeric; 2010)

Értékelés: 8,1

 

 

 

Érdekes dologra lettem figyelmes az elmúlt hetekben. A manchesteri Delphic együttest övező hype – mely a tavalyi év második felében abban csúcsosodott ki, hogy kikiáltották őket az új New Ordernek – szép lassan kezd átfordulni egyfajta ellenhype-ba. Egyre többen hiszik azt, hogy őket most hú de átverik, mert ez a Delphic bizony megint csak egy túlértékelt valami, amely nem mutat semerre, ráadásul nem is jó, ezért aztán megfogadják, hogy ők márpedig nem dőlnek be ennek az átverésnek. De miért nem akarják beismerni az emberek, hogy igenis szükségük van – ha nem is egy új New Orderre, de legalábbis – egy olyan zenekarra, amely dinamikus és mégis fülbemászó elektronikus elemekkel megtűzdelt gitárzenét játszik?

Jó kérdés. Amikor tavaly év elején meghallottam a trió Counterpoint című felvételét egy Kitsuné válogatáson, még nem sejtettem, hogy nagy dolog van készülőben, ám rövidesen kiderült, hogy a lemezt az elismert stúdiómágus, Ewan Pearson producereli. Ekkor már érezni lehetett, hogy ebből bizony nem sülhet ki rossz. Sorra jöttek a jobbnál jobb kislemezek, először a This Momentary new orderes vokálja és csernobili pillanatképekből álló videóklipje varázsolt el, majd a Doubt, melynek refrénje és háttérben megbúvó szintihangjai még tíz év múlva is ott fognak motoszkálni a fejemben. Mindezek tetejébe az unokatestvérem a nyár kellős közepén felhívott a Reading-fesztiválról, hogy ismerem-e a Delphicet, ugyanis épp most játszanak, és hallgassam telefonon keresztül, mert egetrengetően jók. De tényleg jók?

A helyzet az, hogy az Acolyte minden elhamarkodott, dilettáns és/vagy negatív véleménnyel ellentétben zseniális lemez és meggyőződésem, hogy ha valakinek nem tetszik, az kétféleképpen magyarázható: vagy egyáltalán nem az ő világa, vagy nem hallgatta meg elégszer. Harmadik verzió nincs. Az albumon szinte az összes szám potenciális sláger elképesztő gitártémákkal és refrénekkel, amelyik pedig nem az, annak is megvan a maga szerepe. A Clarion Call tökéletes intró, míg a címadó Acolyte olyan süvítős trancy breakbeat jellegű megőrülés, melyre még a Haciendában vagy a Creamben is sikítottak volna az emberek a kilencvenes évek közepén. Az album legjobb nótája kétségkívül a Halcyon, mely Klaxonsra emlékeztető elemeket is felvonultat, míg a Submission egy felemelő lírai himnusz, katartikus közjátékkal.

Aki a letisztult, kísérleti, előremutató és újdonságot hozó muzsikákat szereti, annak biztosan nem az Acolyte lesz a kedvenc albuma idén, azonban lehetetlen elvitatni, hogy a Delphic tagjainak kiváló érzéke van ahhoz, hogyan fogadtassák el magukat a legkülönböző stílusok rajongóival. Nem véletlen, hogy a trió előtt eddig elsősorban az elektronikus zene és a klasszikus 80-as britpop hívei hajtottak fejet. Remélhetőleg a következő hónapokban sokan követik a példájukat.

Reklámok
Delphic – Acolyte

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s