Audio Bullys – Higher Than The Eiffel

Audio Bullys

Higher Than The Eiffel

(Cooking Vinyl; 2010)

Értékelés: 6,7

 

 

 

A brit dance-pop hangzás elektronikus oldalirányából érkezett formációit mindig nehéz volt a helyükön kezelni. A Basement Jaxxen kívül szinte senki nem ért el huzamosabb ideig kitartó kereskedelmi sikert, ami egyrészt annak tudható be, hogy bebizonyosodott, a tradícionális house/techno nem alkalmazható a háromperces slágerképletben, másrészt pedig, hogy a kiadók sem tudtak nagyon mit kezdeni ezekkel a bandákkal. Csak a potenciált látták bennük, hogy a szuperklubok korában óriási volt rájuk a kereslet, így magától értetődőnek tekintették, hogy a kis, független, bakelitekre specializálódott labelek tortájából is el kell venni a maguk, igen nagy szeletét. E hozzáállásnak esett áldozatául nem egy tehetséges zenész/zenekar, olyanok, mint például a Groove Armada, vagy az Audio Bullys.

A két példa közt azonban jelentős különbség van: azon túl, hogy mindketten nagy kiadótól jöttek el, és a Cooking Vinylnél kötöttek ki, a Groove Armada egy teljesen kiégett önmagát adja az új nagylemezén, az Audio Bullys viszont úgy tűnik, hogy kikecmergett az utóbbi évek eredménytelenségéből. Simon Franks és Tom Dinsdale mindent kihozott a hangzásukból, amit 2010-ben ki lehet, így a Higher Than The Eiffel annak ellenére sem kényelmetlen, hogy sokszor egy túlságosan elviccelt és rendkívül elkomolytalankodott prosztó house gépszíj hajtja. Van ötlet a számokban, és a kivitelezés is működik: tönkrement kapcsolatokról és hőn áhított, de soha meg nem kapott nőkről szólnak a dalok, mintha a 2005-ös I’m In Love szomorú folytatása lenne az egész album – azonban a részeges partihangvétel garantálja, hogy a sötét témák ellenére se legyen magába forduló a Higher Than The Eiffel. Sőt, a záró Goodbye és a vasárnapra érkező másnaposság egy új élet kezdetének ígéretével kecsegtet.

Általában minél kevésbé house-osak a számok, a végeredmény annál jobb. Már a kislemezen kihozott Only Man is sejteti pár perc után, hogy a popszakma jól áll az Audio Bullysnak, de a tengerentúli hiphop szerkezetet megidéző Daisy Chains és a tempósabb Twist Me Up is mutatja, hogy ha kevesebből dolgozhat a duó, akkor sokkal többet hoz ki (az utóbbi példa egyébként toronymagasan a lemez egyik legjobbja). Ezekhez megint sok, jól megírt dalszöveg párosul, amik közt van némi társadalomkritika is a mai partigenerációt illetően, de azért főleg a szebbik nemnek szól a sorok legtöbbje. Alighanem a Dynamite talál be a legjobban, ami nem csak az I’m In Love hangulatvilágát viszi tovább sokkal érettebben, de az egyértelmű Marvin Gaye-hivatkozás is menőség körítésnek.

A legnagyobb érdeme a Higher Than The Eiffelnek azonban mégsem ez, hanem, hogy úgy vonultat fel tizennégy számot ötvenhat percben, hogy nincs köztük vállalhatatlanul rossz. Az összhatása helyenként ugyan nem tud közepesnél jobb lenni, de akkor sem unalmas, szürke középszerűség dominál a lemezen, hanem az a fajta háttérbe szorulós, zavar nélkül elszólós egyveleg, amire azonnal elkezdünk jobban figyelni, ha felcsendül valami jó téma. Én úgy érzem, hogy ennél többet nem várhattunk tőlük, ráadásul ezt sikeresen megfejelték pár bátran bömböltethető slágerrel. Megérdemel pár plusz pontot az értékelésben.

Reklámok
Audio Bullys – Higher Than The Eiffel

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s