Műfajtörténet: Leftfield – Leftism

Leftfield

Leftism

(Hard Hands / Columbia; 1995)

Értékelés: 9,7

 

 

 

Az 1990-es évek kezdetére teljesen megváltozott az angol tánczenei színtér. Az acid house-zal a Szerelem Nyarán megszületett partigeneráció kinőtte a korlátait, az emberek Paul Oakenfold, Danny Rampling, Nicky Halloway, valamint Johnny Walker vezetésével a kis klubokat elhagyva város széli mezőkre vonultak ki rave-eken tombolni, olykor akár huszonötezren egyszerre. DJ-nek lenni hirtelen egyet jelentett a szupersztársággal; minden nő a lemezlovast akarta megkapni hajnalban, az égbe szökött gázsiról és ingyen kokainról nem is beszélve. Az elektronikus zenei mozgalom hatása akkora méretben jelentkezett a fiatalokon, mint az 1960-as években a Beatlesé. Arctalan, földalatti szerzők/formációk vették be a toplisták első helyét hétről-hétre mindennemű marketingaktivitás és reklámkampány nélkül. Mindenki a legtitkosabb partikra akart menni, és összebarátkozni a szervezőkkel, dj-kel. Hamar elérkezett a szuperklubok kora.

Ezeknek az éveknek – sőt, nyugodtan mondhatjuk, hogy az egész évtizednek – volt meghatározó formációja a Neil Barnes és Paul Daley alkotta Leftfield. A két művész jobbára az acid house-láz lecsengéséből és az amerikai import csökkenéséből adódó kényszer miatt kezdett el kísérletezni a house zenével, amit végül olyan mértékben abszolváltak, hogy mára az attitűd miatt progresszív előtaggal ellátott irányzat teremtői közé sorolták őket, és feloszlásuk ellenére is mindmáig az egyik legnagyobb duóként vannak számon tartva.

Mind Barnes, mind Daley munkáscsaládból származnak, és ütőshangszereken tanultak meg játszani. Az acid house világában találkoztak, s noha eredetileg Barnes már írt pár számot Leftfieldként az 1980-as évek végén (Not Forgetten, More Than I Know), mégis Daley csatlakozásával szokás beszélni a formáció létrejöttéről (ő egyébként ez előtt az A Man Called Adam nevű acid jazz bandában zenélt, de saját elmondása szerint nagyon hamar ráunt a stílusra). 1992-93-ban szerezték első közös zenéiket, mire szinte azonnal kultusz szerveződött köréjük. A Song Of Life az Orbital-féle Chyme társaságában a Strings Of Life brit megfelelője lett: gyönyörű vokálos kiállását és intenzív ritmusát olyan szerkezetbe illesztették, ami megfelelt egy ecstasyval végigtáncolt este összes fontosabb szakaszának. A Sasha & John Digweed-féle Renaissance: The Mix Collection (az első hivatalos dj mix) első lemeze ezzel indult, ráadásul rögtön háromféle verzióban követték egymást a számok, jókora helyet kibérelve maguknak a hetvennégyperces szettben.

Míg azonban a Song Of Life csak underground siker volt, az 1993-as Open Up már nem. A duó megnyerte énekesnek egyik régi barátjukat, egyben a Sex Pistols frontemberét: John Lydont. A végeredmény egy gitárszilánkokkal torzított, pumpálós acid house őrület, amiben Lydon már-már valamiféle szekta vezetőjeként kántálja, hogy „burn Hollywood, burn”. A kislemez egészen a tizenharmadik helyig mászott fel az országos toplistán, és egyedülálló módon videóklip is készült hozzá.

Ezután talán meglepő lehet, hogy a bemutatkozó albumra egészen 1995-ig várni kellett (a kiadók több körön át licitáltak egymásra érte, majd végül a Columbia nyert 295 ezer fonttal), és további egy év szükségeltetett ahhoz, hogy Barnes és Daley élőben is előadhatóvá gyúrja a számokat – ami végül egy reggae soundsystem felállásban valósult meg, amiben ők dobokon játszottak. Az 1995-ös Leftismre megérte várni. Minden pillanata arany, az idő vasfoga még 2010-ben sem kezdte ki. Pont úgy szól, mint egy soha meg nem ismételhetetlen klasszikus. Az egész nagyon lélekteli, emberi melegségről árulkodó, de ugyanakkor vannak rettentő tudományos, vagy éppen futurisztikus pillanatai is. Az utóbbira jó példa a lemezt indító Release The Pressure: a kornak megfelelő sci-fis hangok különleges kezdést sugallnak, mintha egy űrhajó szállna le egy piramis tetejére, de ezúttal mi vagyunk abban az űrhajóban, és ránk vár egy teljesen idegen kultúra felfedezése és megismerése. Ilyesmi lehetett 1995-ben a Leftism mindenkinek, aki nem az Egyesült Királyságban élt: a hangjai, hangulatállapotai és világa hiteles ábrázolása mindannak, ami az 1990-es évek első felében történt, de világszerte csak az évtized közepétől kezdett el terjeszkedni.

A Leftism azonban elsősorban mégsem annak köszönhette óriási sikerét, hogy tömve volt olyan örökzöld acid és progresszív house zenékkel, amik megörökítették a Pillanatot, hanem, hogy nagy mennyiségben és hatásosan mutatta be a Leftfieldnek több olyan oldalát is, ami korábban ismeretlen volt, de később számos más stílusból érkező szerzőre gyakorolt nagy hatást. Az Inspection (Check One) talán a legjobb rész az albumon a maga súlyos dubjaival és rozsdás világával, Danny Red pedig úgy beszél benne, mint egy próféta. Az Original az addigra kibontakozott elektronikus triphop/hiphop/pop közösségre egy reflektálás, a kiadványt záró 21st Century Poem pedig megelőlegzi a Massive Attack mezzanine-os atmoszféráját. De lehet ennél tovább is menni: a Black Flute és Space Shanty, avagy a Leftism két nehéz technója a Planetary Assult Systems feltámadásának köszönhetően aktuálisabban szól 2010-ben, mint a 2000-es években valaha.

Igazi sikertörténetnek tűnik tehát a Leftism, kár, hogy a valóságban viszont nem ez történt. Nem sokkal a megjelenést követően Daley rákapott a rocksztár életstílusra, és módszeresen kikészítette magát az évtized végére, Barnes pedig annyira nem bírta a sztárságot, hogy egy teljesen magába zárkózó, frusztrált emberré vált. A Leftism vezetett a duó új évezred utáni feloszlásához. Azóta persze már tudjuk, hogy egy fesztiválokra kihegyezett turné keretéig idén ismét összeálltak, de az 1995-ig elért munkásságuk már megismételhetetlen. 1999-ben ugyan kiadtak egy második lemezt (Rhythm & Stealth), ami a szigorú rajongói fogadtatás és sok negatív kritika ellenére is a Leftism méltó utódjának tekinthető, de közel sem olyan örökzöld és emberi, mint amaz volt.

Advertisements
Műfajtörténet: Leftfield – Leftism

Műfajtörténet: Leftfield – Leftism” bejegyzéshez ozzászólás

  1. M szerint:

    A ’90-es évek egyik legjobb lemeze a Leftism. A mai napig folyamatosan hallgatom, egyszerűen nem lehet megunni és ez elég kevés ’95-ben megjelent albumról mondható el.

    A Release the Plessure, az Afro-left, a Song of Life, az Inspecton check one és az Open up egyszerűen zseniális. Igazi örökzöldek.

    Igazából nekem a Rhythm & Stealth is hatalmas kedvencem, nem érzem rosszabbnak a Leftfism-nél. Rohadt jó lenne, ha elhoznák őket mondjuk Szigetre, egy nagy vágyam teljesülne….

    “Burn Hollywood, Burn!”

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s