Robert Hood – Omega

Robert Hood

Omega

(M-Plant; 2010)

Értékelés: 6,3

 

 

 

A Minimal Nation tavalyi újranyomásától eltekintve hét éve nem adott ki albumot Robert Hood, ami még elektronikus zenei berkekben is rengeteg időnek számít. A minimaltechno keresztapjának az elmúlt évtized jobbára önmaga újbóli felfedezésével telt, és egészen a múlt nyárig nem is beszélhetünk termékeny időszakról. Azóta viszont úgy tűnik, hogy az acélosan dübörgő ipari metropoliszból rozsdás, szellemjárta gettóvá vált Detroitot elhagyó – és egy alabamai farmon megnyugvást találó – művésznek ismét van küldetése: legújabb, Omega című nagylemezén egy sci-fi regényt alapul véve az utolsó életben maradt emberként kritizálja korunk társadalmát.

Noha alapvetően az Omegát Richard Matheson 1954-ben megjelent I Am Legend című regénye, illetve az abból 1976-ban Omega Man és 2007-ben a könyvvel hasonló elnevezéssel leforgatott filmek ihlették, tévedés lenne azt hinni, hogy egy újabb sima tudományos-fantasztikus albummal van dolgunk. Épp ellenkezőleg: Hood ahelyett, hogy megzenésítené a történetből és filmekből felépülő világot, inkább párhuzamba állítja azt a maival, és reflektál rá. Meglehetősen ijesztő, sokszor kifejezetten paranoiás a lemez hangvétele, például az Omega (End Times) zaklatottan kapkodó szintetizátora, vagy a War In The Streets ideges lüktetése egyaránt hozzájárulnak a kiadvány sötét, végítéletszerű tónusához, ráadásul a szerző védjegyeként elterjedt szürke minimalhangokból adódó kilátástalanság-érzet pont ebben a környezetben tud igazán hatásos lenni.

Hood korábbi munkásságával ellentétben az Omega egy meglehetősen kísérleti hangvételű lemez, esztétikailag a 2002-es Point Blankhez hasonlítható, de ahhoz is csak ama tekintetben, hogy a szerző ismét korábban létező dolgokhoz ír zenét. Ezúttal nem akar megtáncoltatni minket; az M-Planten tavaly óta folyamatosan megjelenő bakelitek sebes ritmusaival, vagy a Wire To Wire funkosságával szemben most egy komor és ijesztő basszusviharnak lehetünk fültanúi mintegy hetvenhat percben, amiből adódóan komoly odafigyelést igényel az Omega. Hood eleinte sejtelmes electroambientekkel hangol (The Plague), majd középtempóstól egészen keményvonalas technókig megy el, amikben a minimal elemi koncepciójával ellentétben meglepően sok történés van, de mégsem vesztik el lényegüket a felvételek.

Olykor azonban mégis pont abba hal bele a lemez, amivel újat szeretni mutatni: túlságosan távoli, megragadhatatlan. Hood nagyon mélyre ment ezúttal, és ebbe a világba már nehéz követni őt, még úgy is, ha jól ismerjük az elmúlt közel húsz évben szerzett zenéit. Hiányzik a jó narráció az Omegáról; sötét ritmus-labirintusában könnyen el lehet veszni, ami természetesen lehet ama szempontból jó, hogy átérezhetjük a Detroit-aspektust egy sci-fi ötleten keresztül is, de sokszor épp az ellenkezője érvényesül, és annyira elveszítjük a világot benne, hogy a számok üzenetének csak töredéke jön át. Ez azonban nem takarja el a lemez igazi értékét: Hood még 2010-ben is az élvonalban van, és fáradhatatlanul gondolkodik lecsupaszított minimaltechno prototípusának továbbfejlesztésén.

Reklámok
Robert Hood – Omega

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s