Matthew Dear – Black City

Matthew Dear

Black City

(Ghostly International; 2010)

Értékelés: 9,1

 

 

 

Matthew Dearről sokáig úgy vélték, hogy majd ő lesz a Detroit techno harmadik generációjának egyik vezéralakja, 2007-es Asa Breed című albuma óta azonban erősen rácáfol erre a szerző, mondhatni grandiózusabb terveket sző. A technót persze soha nem hagyta el az eredetileg texasi születésű Dear, Audion álnéven szűnni nem akaró szorgalomnal írja sötét minimalizmusra épülő négynegyedeit, és nagy ritkán leporolja False és Jabberjaw alteregóit is, amiken az irányzat megfoghatatlanabb elemeivel dolgozik. Mégis a polgári nevén megjelent zenéi a legismertebbek, már a 2003-as Leave Luck To Heavennel felhívta magára a figyelmet Richie Hawtin-kaliberű lemezlovasoknál, azóta pedig csak bővül és szélesedik a rajongói köre, köszönhetően annak, hogy az első mondatban említett Asa Breeden úgy tartotta meg a techno attitűdöt, hogy közben egyszerre köszönt be az akkor újra virágzó indie színtérnek és a családi garázsokban barkácsoló minimal-funk zenekaroknak.

A legújabb lemezén már New Yorkban dolgozott a művész/producer, és ezúttal azt a kijelentést is meg lehet kockáztatni, hogy múltját hátrahagyva kísérletezett új, egészen popos struktúrákkal. A Black City a címétől eltekintve is pont ugyanolyan városközpontú gyűjtemény, mint a korábbi kiadványai, Detroit helyett azonban most a Nagy Alma alkotói világára reflektál Dear, és minden eddiginél nagyobb mértékű, illetve többrétű hatást érezni a számokban. Leginkább egy távoli jövőbe álmodott Arthur Russell-album hangulatát kelti a Black City: jól érezhetően tükrözi az aktuális korszellemet, miközben úgy nyúl vissza a nyolcvanas évek technokrata szemmel úttörőnek tartott hangzásai felé, hogy a két attitűd összepárosításából keletkező végeredmény megelőz mindent, ami épp található a színtéren.

Ez az eddigi leglassabb album Deartől. A tíz felvételből talán háromról mondható el, hogy szigorúan ragaszkodik az elmúlt évek jól bevált négynegyedes szerkezetéhez, de még ezek sem azon a fordulatszámon pörögnek, mint a korábbi kiadványok. Még az Asa Breedhez mérten is meglepően visszafogott tempót diktálnak a számok. Egyedül a Little People-ban van valamiféle sodrás, valami hagyományosabb felépítés, ami köthető a szerző régi énjéhez, de még ez is borul idővel, ugyanis a közel tízperces hosszúságban nem egy nagyon hosszan kifejtett témát találunk, hanem legalább háromnak a zseniális összekapcsolását. A másik két egyenesebb zene is különleges: a Slowdance leginkább egy Lindström-féle űrdiszkóra hasonlít, és egy New Order-szerű gitárriffel emeli magasba a hallgatót, a You Put A Smell On Me tompa puffogása pedig az EBM/industrial stílusok korai hangjait idézi meg.

Ha már korábban be mertem dobni viszonyítási alapként egy akkora nevet, mint a néhai Arthur Russell, akkor megkerülhetetlen felírni mellé Brian Enót is, mint ihletforrást. Őt ráadásul maga Dear is elismeri: már a Honey ambient játéka is érzékletesen tükrözi azt a fajta monumentalitást, ami mind Enót, mind New Yorkot és a benne lévő elveszettség érzetet hitelesen igazolja. Noha a későbbi számokban ez a felület valamelyest megtelik élettel – például becsatlakozik gitár és dob – a Black City végig egy magányos album marad. A hátsó borítón egy nagy szürke kövekből kirakott téren sétál egy figura egyedül, csak a kép szélén látható pár árnyékfolt, ami jó képi aláfestés a számokhoz. Dear ugyanis hiába énekel végig emberekről, barátokról és kapcsolatokról, valahogy mindig nagyon egyedül érzi magát minden helyzetben. S ugyan próbálja magát feldobni egy-egy olyan viccesebb témával, mint a Monkey, de az azt váltó More Surgery, vagy korábban az I Can’t Feel sokkal inkább egy olyan elgépiesedett, automatizált életmódot folytató világot mutat be, amiben a szerző öntudatra ébred, és egyedül lázad a jellegtelenné válás ellen.

A Black City így valamilyen formában értelmezhető lázadásnak a technóval szemben is. Jobban mondva a korai nyolcvanas évek utópisztikus képeivel szemben, Dear ugyanis nem fordít hátat a stílusnak, de az első tanítások, valamint saját korábbi munkamódszerével szemben egy újfajta techno zenét hoz létre. Igazából ezt megelőlegezte már valahol az Asa Breed is három évvel ezelőtt, de én sokszor úgy éreztem, hogy az a lemez egy régi és egy új világ határán áll, és mindig, amikor megpróbált átkelni az újba, hirtelen megijed, és inkább gyorsan meghátrál pár lépéssel. Most más a helyzet: a Black City hangszeresebb, emberibb album, ami ennek ellenére mégis elektronikus zene, de másképp. Olyan, mintha fémet építenének be élő szövetbe, de a viselője megmarad emberi lénynek.

(E cikkem jófejségből először a Quart.hun jelent meg.)

Advertisements
Matthew Dear – Black City

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s