2015 kedvenc lemezei (első negyedév)

future-brown-future-brown
Future Brown – s/t

Decemberben úgy voltam vele, hogy a felelős blogolást egy jó évig letudtam (és szerencsére az alkalmiról is sikeresen lejöttem két próbálkozás után), szóval nem kell odafigyelni semmire. Erre most olyan évkezdésen vagyok túl, amilyen nem tudom volt-e korábban, vagy ha igen, akkor biztosan nem a közelmúltban: hétről hétre jobbnál jobb dolgok esnek be, legnagyobb örömömre ráadásul elképesztő mértékben érkeznek kiváló lemezek nőktől is (és ennél jobb dolog tényleg nincs), a pénztárcám teljesen elvékonyodott. Az év végi kívánságaim elég nagy arányban teljesültek már most, közel annyi kiadványért lelkesedek, amennyi tavaly fél év alatt sem gyűlt össze.

model-500-digital-solutions
Model 500 – Digital Solutions

Egyértelmű győztest nem tudok hirdetni, de egy osztott első helyet simán kiosztok: a Future Brown debütlemeze gyakorlatilag közvetlenül a lejátszóm mellett van, annyit forog (mindennemű közhiedelem ellenére), az új Model 500 pedig annyira zseniális – és váratlan meglepetés -, hogy nem lehet elmenni mellette. Juan Atkins harmincöt év után is olyat alkot, amitől tátva marad a szám. Idén amúgy is több sallangmentes electro fordul meg nálam a kelleténél, de a Digital Solutionsön van techno, metálszóló és dubstep imitálás is, miközben az egész Detroitból jön lézerpályán. Atkins szigorú parancsnoki stílusban előadott szövegei, a mesteri formatervezés és a tökéletes terjedelem igazi klasszikust eredményez: nincsenek rajta töltelékek és pont akkor megy le az utolsó szám, amikor már amúgy sem lehetne fokozni az élményt. Egy gondolat erejéig még a Future Brownról: értem, hogy a szupergrup az üzenetei és imázsa miatt erőteljesen megosztja a nyugatot, de hozzám ebből semmi nem jut el a zenén kívül, az pedig tökéletes (és egyébként is elfogult vagyok Fatima Al-Qadirivel, ráadásul a Talkin’ Bandzben a budapesti rajongókhoz szólnak New Yorkból, hát mi kell még??). Vagy valamelyik Youtube-linken, vagy a Discogson olvastam egy kommentben azt, hogy “so many haterz, this is the future” – maximálisan egyetértek. Nem tudom mikor hallottam utoljára ennyire kipattintott beateket, brutális rezgésük van.

levon-vincent-levon-vincent
Levon Vincent – s/t

Valamikor február elején tette fel az internetre ingyen Levon Vincent a saját magáról elnevezett munkáját, ami aztán elképesztően sokáig az irodai soundtrackem volt, legalább három-négy hétig hallgattam napi szinten (pedig ott aztán nagyon kemény rotáció szokott lenni), és azóta is vissza-visszatérek hozzá. Bevallom őszintén, én nem tudtam, hogy a house zenék mostanában ily’ rendben vannak (tudatlanságom teljességéért elmondom, hogy a napokban meg Soichi Terada retrospektív válogatásával flörtölök), mindenesetre most jutott nekem is a jóból. Kapásból tudnék három óriás slágert mondani róla (arról nem beszélve, hogy a Launch Ramp To Tha Sky ezt szolíd tizenkét percben teszi), és a többi is kőkemény analóg workout. Eddig a 4LP-s kiadásra nem mertem befizetni – végtére is ~12 ezer forintról beszélünk -, de félek, hogy egyszer megtörök, ahogy megtörtem az új Scubánál (még jó, hogy ez csak 2LP-n jött ki), írni viszont sokat nem akarok róla, mert a Nariban és a Recorderben is ajánlom. Legyen elég annyi, hogy nálam Rose abszolúte visszatért, a Chromophobia az a fajta ambienttel keresztezett hipnotikus techno, amire szükségem van, akár az irodában pörgök, akár itthon lazulok.

jlin-dark-energy
Jlin – Dark Enery

NŐK, NŐK, NŐK!
Idén az egész úgy indult, hogy hallottam Nina Kraviz DJ-Kicks mixét, ami elsőre nem maradt meg bennem igazán, aztán egyszer csak azt vettem észre a héten, hogy már harmadik este indítom el. De nem ő tette rám a legnagyobb hatást, hanem a szintén orosz Dasha Rush, akinek a beszédes című Sleepstep – Sonar Poems For My Sleepless Friends című albuma a kedvenc ambient lemezem lett ezekben a hónapokban. A Raster-Noton jó dolgokat ad ki mostanában, a tavalyi Kyoka is tök rendben volt. A Sleepstepben viszont valami nem direkt hatás, egy olyan atmoszféra, amiben tényleg valami tudatalatti állapotban sodródik az ember, meg sem tudom mondani igazából, hogy mindegyik számra emlékszem-e, sok helyen összefolynak a hangok. Más irányból ugyancsak nagyon megszerettem Jlint, aki lehet, hogy az első női footwork művész, akinek albuma jelent meg, és bizony a Dark Energy emlékezetes elejétől a végéig. Egyszerre maszkulin és nőies, van benne valami megfoghatatlanul vonzó, ugyanakkor kemény, és e kettősség érzése ritka élmény.


Szintén sokat hallgatom az új Pursuit Groovest, ami becsületkasszás album lett: ingyen letölthető, de lehet érte fizetni is, ha szeretnénk. Igazi amerikai elektronika tíz jó számban, absztrakt ritmusok és futurisztikus hangok ütköznek egymással hiphop, bass, house és techno dimenziókban, nagyon lehet szeretni. Úgy képzelem el, hogy Cooly G is ilyen zenéket szerzett volna két-három évvel ezelőtt, ha nem Angliában él, hanem a tengerentúlon. Érdemes támogatni Pursuit Groovest.

A végére még két ajánlás: az új Altered Natives ugyanolyan jó, mint a korábbiak. Danny továbbra is jól érzi a brit house-t, az eredmény kissé túlfűtött, dögös szeletelés. Nem úgy a másik Danny, azaz Legowelt idei lemeze, ami egy ambient gyűjtemény (feltűnően sok ilyen anyag került be ebbe az összeállításba, nem?) a Rising Sun Systems nevű alteregóján. Nem emlékszem rá, hogy ezt konkrétan egy videojátékhoz írta, vagy csak egy elképzelt valami, de nagyon szeretem, a neonszínes 1980-as évek témája mindig nagy kedvenc marad.


Reklámok
2015 kedvenc lemezei (első negyedév)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s