Elysia Crampton, WWWINGS

elysia-crampton

Az utóbbi másfél-két évben teljesen magába szippantott az elektronikus zene legújabb formulája, ami eleinte a grime-ból és a bass music-ból indult, de aztán valami teljesen váratlan módon változtatta meg a formáját, és most már csak nyomokban lehet érezni rajta ezeket a hatásokat, ráadásul ennek az új valaminek senki nem adott még olyan műfaji elnevezést, amit közmegegyezésszerűen lehetne használni – igazából senki nem is tett kísérletet rá egyelőre. Pedig meg kellene próbálni, mert mostanra már látható, hogy nem csupán pár szerző kis játékáról van szó, hanem egyre többen állnak elő ilyen zenékkel, példaként elég csak elolvasni az egyik tavaszi blogbejegyzésemet, vagy megnézni, hogy a Tri Angle, Planet Mu és Mixpak kiadók mennyi megjelenést jegyeznek idén, de sokan mások is beköszöntek már egy-egy anyaggal – Kamixlo azt hiszem az abszolút kedvencem.

A fenti képen szereplő Elysia Crampton új lemezét nagyon vártam, a tavalyi American Drift minialbuma a gyűjteményem egyik féltve őrzött darabja, igazából még most is borsódzik a hátam a nyitószám versére gondolva. Ráadásul az új, Demon City c. összeállítása igazi ínyencségnek ígérkezett a rengeteg izgalmas közreműködő miatt. Ehhez képest viszont a végeredmény kissé a ‘hit-n-miss’ érzetet hordozza magán, noha jó számok kétségkívül vannak rajta.

Talán az okozhat kisebb csalódást, hogy csupán hét felvétel van, és 25 percnél nem hosszabb az egész, és az első két felvonás meglehetősen semmilyen. A hangok a helyükön vannak, de a ritmusok csupán tipikusak, és nem igazán mennek sehova, nincs bennük az a hagyományos építkezés, ami ívet és célt adna a zenének. Ezután szerencsére a Dummy Track már emeli tétet, Why Be és Chino Amobi szerepelnek benne, és a törzsi dobokra felhúzott őrült nevetés nagyon sámáni, pszichidelikus hangulatot áraszt. A címadó szám is korrekt ezután (ft. Rabit), klassz a szinti benne, és a ritmusváltások is dinamikusak. De aztán megint jön két gyenge szám, és csak az utolsó, Red Eyez emlékezetes a Demon City második feléből, noha egyértelműen ez a tetőpont. A végeredmény szempontjából az a ritka helyzet áll elő, amikor a több vélhetően tényleg több lett volna, de azért Crampton azzal a három számmal is jelzi, hogy az érzék megvan benne.

Ezzel szemben a WWWINGS első, Phoenix című albuma brutális. Elsőre csak a preview-kba füleltem bele a Bleepstoreson, majd azonnal megvettem az albumot. Elvileg három fiatal srác rejtőzik a név mögött Oroszországból, Szibériából és Ukrajnából, s bár nem tudom, hogy a földrajzi helyeknek van-e közük a stílusukhoz, de a tizenkét szám meglehetősen hideg és nyers, sokszor tényleg csak zajszintű megoldásokkal, ugyanakkor a ritmika olyan szinten van a helyén, amit talán ilyen terjedelemben – 42 perc – még senkinek nem sikerült végig hoznia.

A Pyro az első wtf-pillanat, a hard rock szilánkjai és ipari basszusai olyan katonás tempóban váltakoznak, hogy nehéz nem tombolni rá, de később is vannak meglepő elgondolások kétes kivitelezés nélkül. A közreműködők itt is erősek, kész névsor van: a Demon Cityn is feltűnő Chino Amobi mellett hallható egy Endgame-kollaboráció (aki idén már a Hyperdubnál és a Bala-válogatáson is remekelt), meg egy rakat feltörekvő előadó, közülük talán a DJ Heroinnal közös Fly a legerősebb. De nehéz igazából választani, és lehet, hogy igazságtalan is: sokadik hallgatásra sem találok gyengébb részt a Phoenixen, minden frankó. Jó lenne azért, ha meg tudná valami még szorongatni idén, mert szükség van az ilyen lemezekre.

Advertisements
Elysia Crampton, WWWINGS

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s