Lee Bannon

Az Autechre egy ötlemezes, kiváló albummal rukkolt elő a semmiből, de hiába a lassan évtizedek óta tartó rajongásom, az utóbbi napokban egyszerűen képtelen vagyok Lee Bannonon kívül mást hallgatni. Sokadszorra bizonyosodik be, hogy ez az ember egy zseni, évről évre olyan anyagokat ad ki, amiktől eldobom az agyam.

A napokban épp a Bandcampre dobott fel egy kétlemezes mixtape-et, a több mint kétórás anyag harminc kiadatlan felvételt tartalmaz, amik 2012 és 2016 közt készültek. Vannak számok, amik egyértelműen az Alternate/Endings érából valóak, mások a Pattern Of Excel szuperambientjeit idézik fel, de talán először hallhatunk Bannontól rendes négynegyedeket is (na meg egy rakás jungle-t és dnb-t… imádom, amikor ezeket csinálja).

A legfélelmetesebb az egészben az, hogy rengeteg szám félkész. Váratlanul érnek véget, nincsenek kidolgozva, nem mindegyik szól olyan szépen. S még így is lehengerlő a végeredmény. Nem tudom, hogy mire vár a világ, de Bannonnak már rég az élvonalban lenne a helye.

Lee Bannon

Rabit + Dedekind Cut

 

Korábban arról lehetett hallani, hogy a Dedekind Cut néven magát újra feltaláló Lee Bannon a szintén hasonló cipőben járó Prefuse 73-vel fog zenét írni közösen, ehhez képest óriási meglepetés, hogy a napokban épp az úttörő elektronika egyik kurrens feltörekvőjével, Rabittel jelentetett meg egy négyszámos anyagot a semmiből. S ezzel mi mennyire jól jártunk! Az R&D ugyan tele van posztindusztriális hangzással, de ez csak amolyan mindent túlélt helyszín a múltból, valójában igencsak eredeti ötletek hallhatóak a zenékben – azt hiszem nekem az utolsó a kedvencem. Jó évnek ágyaz meg ez a kollaboráció, Dedekind Cutban eddig is benne volt, hogy csinálni fog valami brutálisat, Rabit pedig a tavalyi év végén már előjött egy olyan albummal, amit valószínűleg 1-2 év múlva fogunk csak teljesen megérteni.

Aki sokallja a 6 dolláros árat a Bandcampen, annak jó hír, hogy a Ninja 2,4 fontért árulja, és várhatóan ők fogják kiadni bakeliten is az anyagot valamikor.

Rabit + Dedekind Cut

Ancestral Voices

Liam Blackburnt eddig jobbára Indigóként ismerhettük (nem meglepő módon pont a legutóbb kitárgyalt Exit Recordsnál jött ki jó sok zenéje), illetve az utóbbi időkben az Akkord feleként tölt be úttörő szerepet napjaink tánczenei világában. Ő indított most új projektet Ancestral Voices álnév alatt, a Night Of Visions című lemeze pedig a Samurai Music Group új sublabelén, a Sumarai Horón jelent meg – érdemes lesz figyelni a következő hónapokban ezt a helyet, nemrég ugyanis kiadtak egy elég remek remixcsomagot Lucytól, vagyis úgy tűnik, hogy az Exithez hasonlóan itt szintén van valami drum and bassből jövő elszakadás/továbbgondolás, ami a pillanat legizgalmasabb történése.

A Night Of Visions simán a hét legjobb albuma, imádom a dobjait, de az egészben ott van az a misztikus, éjsötét atmoszféra is, amivel engem kenyérre lehet kenni. Néha a ritmus is kiegyenesedik, és akkor van némi technós vonzata az anyagnak, de alapvetően nem ez a fő irányvonala, hanem ügyesen hozza a kortárs elektronikából fakadó bekategorizálhatatlan jelleget.

Ancestral Voices

Donnacha Costello

“Az ötödik emeleten írtam, míg egész Dublin aludt”, emlékszik vissza Donnacha Costello a Together Is The New Alone című albumára a szerzői jegyzetekben. A 2001-ben megjelent lemez az idők múlása során kisebb klasszikussá vált ambient és minimal kedvelők körében, és bár a kiadó Mille Plateaux jó ideje kiszállt már az elektronikus zene forgatagából, a gyűjtemény szerencsére egy ideje ismét elérhető, Costello ugyanis bejelentkezett a Bandcampen. Ráadásul új lemezeket is írt – idén mindjárt kettőt -, de mégsem ez adja a poszt aktualitását, hanem hogy a napokban feltöltötte Together címmel a 2001-es művének az alternatív változatát. Az eredeti felvételek hallhatóak rajta újrakeverve, valamint előkerültek korábbi verziók és kimaradt munkák is, ezek együttes felhasználása ad kilenc gyönyörű zenét.

Az igazat megvallva nagyon hatalmába kerített az anyag. Egy olyan, régi időre emlékeztet, amikor még másképp hallgattunk zenét; amikor még volt türelmünk leülni egy órára és elmerülni abban, ami ránk várt, ahelyett, hogy kapkodtunk volna és elvártuk volna, hogy kötelezően történjen valami minden percben. Sok albumot hallgattam az utóbbi hónapban, hiszen karácsony előtt vagyunk és ilyenkor jön ki minden, ám nem tudtam eldönteni, melyikről írjak – viszont amint meghallgattam az első perceket ebből, rögtön egyértelművé vált, hogy ez egy nagy figyelmet érdemlő, komoly megjelenés, amivel foglalkozni kell. 2015-ben már nincsenek fogalmak és meghatározó trendek, de ha csak a pillanat kedvéért elgondolkodunk azon, hogy voltak-e idén nagy visszatérők, akkor Donnacha Costellóval simán lehetne nyitni a sort.

Donnacha Costello

LV

Állítólag két év munka eredménye az Ancient Mechanism, egy olyan album, aminek leginkább az a célja, hogy minél többféle hatást ötvözzön modern elektronikával. Az eredmény egy igazi slow-burner, ami figyelmet és elmélyülést követel, ám a sokadik hallgatás után ad is valamit cserébe, és az élmény különleges. Azt hiszem a Transition című szám rántott be elsőként, majd utána szépen egyesével mindegyik megmutatta a maga szépségét. Meglepő, hogy pont a Brownswood vállalta be a kiadását: Gilles Peterson kiadója általában meglehetősen modoros, keveset kockáztató anyagokat jegyez, ennyire szerintem még sosem akarta elzavarni a hallgatót a komfortzónájából. Persze azért kellett ehhez az LV is, akik az utóbbi években számos kiváló albummal jelezték (2012: Sebenza, 2014: Islands), hogy műfajtól függetlenül bármiben szívesen kísérleteznek.

LV

Regis

A legnagyobb pofátlanság volt előállni a Manbaittel: miközben az egész világ egy új Regis-albumra vár időtlen idők óta, a Blackest Ever Black gondolt egyet, és összegyűjtötte egy korongra az utóbbi évek legjobbra sikerült zenéit a művésztől. Tipikus manly man művésztechno 70+ percben, persze vannak drone-os ambientek is erre-arra (Dalhous- és Tropic Of Cancer-remixek, meg a többi), és nem mondhatjuk, hogy ismeretlen lenne a számok többsége, de hát tényleg ezek a legjobbak, haragudni sem lehet az összeállításra. Egyébként abszolúte a magamfajta embereknek készült ez, akik szeretik Regist, meg hébe-hóba hallanak is tőle valami újdonságot, de nincs kedvük a raklap mennyiségű represseket, kislemezeket, miegymást beszerezni. Bírom a borítóját, ez a matrica pedig telitalálat rá:

regis-manbait

Regis

Synkro

Erős túlzás lenne azt mondani, hogy Joe McBride munkásságát folyamatosan követem a korai dubstepes évek óta, de mostanra bizonyosan nem csak nálam vált a Synkro név fogalommá. A jelenléte gyakorlatilag állandósult az elmúlt tíz évben, nem volt olyan időszak, hogy ne lett volna valami igazán emlékezetes, fülbemászó dallamú száma. Annak különösen örültem, amikor pár éve elkerült az R&S szép kompozíciókra szakosodott Apollo alkiadójához, rögtön ugye be is mutatkozott egy időtlen művel, és azóta is gyakran előállt valamivel, viszont azon magam is meglepődtem a Changes című albuma kapcsán, hogy ez csupán az első neki. Két Discogs oldalnyi életmű mellett az ember simán hajlamos azt hinni, hogy sok lemezt írt már, de nem.

A másik kellemes meglepetés meg persze az, hogy egy szűk évtizednyi alkotás után is olyan a Changes, mintha kisujjból rázta volna ki McBride. Az ötvenperces anyagban ott vannak a kötelező nagy érzelmi kitörések (pl. Shoreline, Let Me Go, Body Close, Midnight Sun) és az ezek közt hidat képező átvezetések. Jellegzetes a lemez hangzása, ha hallottunk már legalább egy tucat Synkro ep-t, akkor nagy meglepetések már nincsenek, de az összhatás így is kimagasló. Egy tehetséges művész eddigi legmonumentálisabb munkája, dubstep-garage-dnb hibridekből születő ütemekkel, jó vokálokkal és gépi melankóliával. Le a kalappal.

Synkro

Body Complex

A Heathered Pearls művésznév mögött rejtőző Jakub Alexander a kommunista Lengyelországban született, de a tinédzser éveit már Detroit külvárosában töltötte, napjainkban pedig Brooklynban él. Eddigi otthonainak sokszínűsége egy ideje hitelesen mutatkozik meg a zenéin is: a melankolikus kelet-európai elvágyódás hangulata találkozik Amerika szellemjárta iparvárosának megfakult rave emlékeivel, jellegzetes New York-i ábrázolásban. Az új, Body Complex című albuma ráadásul döbbenetesen éles és részletgazdag pillanatképet kap el minderről, a szűk negyven percben elterülő anyag ugyanis szépen emlékszik meg a korai ihletforrásokról (pl. a Gas-tetralógiáról, vagy ambient vezérelt Mille Plateaux-lemezekről) és a 8-10 órás techno bulik tökéletes levezetéseként szolgáló delíriumos napkeltékről.

Sokszor minél direktebb a Body Complex címválasztása, annál hatásosabb a végeredmény. Kihalt helyek gépies háttérzenéje ez, talán még az ember jelenlétét sem keresik a számok: a Sunken Living Areában elkezd kibontakozni valamilyen semleges hangvételű sodrás, majd kicsivel féltáv után, az Abandoned Mall Utopia első négynegyedeinél ér egyfajta csúcsra. Van az egészben valami elhagyatott és üres, de nem feltétlenül magányos. A meleg tónusok és lágy ambient hátterek miatt egy pillanatra sem vesz komor, vagy sötét irányt az album, inkább végig valami megnyugtatót sugároz felénk, hogy nincsen semmi baj, minden történni fog azután is, hogy mi már nem számítunk. S miközben szó szerint pulzál belőle ez az üzenet, úgy jelenik és telik meg mellette egy másfajta élettel a lemez: az Interior Architecture Software, Holographic Lodge, vagy Artificial Foliage című zenék mind egy mesterséges, művi környezetre reflektálnak. Alexander eddigi csúcspontja pontja az életműben, nekünk pedig augusztus egyik legjobb lemeze.

Body Complex