Lee Bannon

Az Autechre egy ötlemezes, kiváló albummal rukkolt elő a semmiből, de hiába a lassan évtizedek óta tartó rajongásom, az utóbbi napokban egyszerűen képtelen vagyok Lee Bannonon kívül mást hallgatni. Sokadszorra bizonyosodik be, hogy ez az ember egy zseni, évről évre olyan anyagokat ad ki, amiktől eldobom az agyam.

A napokban épp a Bandcampre dobott fel egy kétlemezes mixtape-et, a több mint kétórás anyag harminc kiadatlan felvételt tartalmaz, amik 2012 és 2016 közt készültek. Vannak számok, amik egyértelműen az Alternate/Endings érából valóak, mások a Pattern Of Excel szuperambientjeit idézik fel, de talán először hallhatunk Bannontól rendes négynegyedeket is (na meg egy rakás jungle-t és dnb-t… imádom, amikor ezeket csinálja).

A legfélelmetesebb az egészben az, hogy rengeteg szám félkész. Váratlanul érnek véget, nincsenek kidolgozva, nem mindegyik szól olyan szépen. S még így is lehengerlő a végeredmény. Nem tudom, hogy mire vár a világ, de Bannonnak már rég az élvonalban lenne a helye.

Lee Bannon

The Binary Collective, Joe Seven, Module Eight

D-Bridge kiadója, az Exit Records nekem jobbára periférián kívüli élmény, bár egy ideje a Bandcampen bele-belehallgatok az újdonságaikba (és konstatálom, hogy a drum and basst szeretem, de kis adagokban, módjával). Így követtem figyelemmel, hogy az elmúlt másfél hónap során három(!) nagylemezt is megjelent náluk (ezt megelőzően utoljára 2011-ben adtak ki albumot), ráadásul egy kicsit mindegyikbe beleszerettem:

Kísérleti és IDM áthallásokkal megbolondított, jellegzetesen brit fémzene, meglepő módon a háromból ez áll a legtávolabb tőlem (pedig fordítva kéne lennie), de még így is csomószor meghallgattam.

Tudományos electróval okosan felruházott pincezene, annak ellenére nem tudom megunni, hogy igazán kiugró szám nincs rajta, de az összhatás valami lenyűgöző.

Ez már hagyományosabb dnb-vizekre evező anyag, joggal van az autonomic megjelölés a tagek közt. Jellegzetesen disztopikus; nem tudom az expertek mit mondanak róla, de nekem évente egy ilyen jöhet.

The Binary Collective, Joe Seven, Module Eight

Synkro

Erős túlzás lenne azt mondani, hogy Joe McBride munkásságát folyamatosan követem a korai dubstepes évek óta, de mostanra bizonyosan nem csak nálam vált a Synkro név fogalommá. A jelenléte gyakorlatilag állandósult az elmúlt tíz évben, nem volt olyan időszak, hogy ne lett volna valami igazán emlékezetes, fülbemászó dallamú száma. Annak különösen örültem, amikor pár éve elkerült az R&S szép kompozíciókra szakosodott Apollo alkiadójához, rögtön ugye be is mutatkozott egy időtlen művel, és azóta is gyakran előállt valamivel, viszont azon magam is meglepődtem a Changes című albuma kapcsán, hogy ez csupán az első neki. Két Discogs oldalnyi életmű mellett az ember simán hajlamos azt hinni, hogy sok lemezt írt már, de nem.

A másik kellemes meglepetés meg persze az, hogy egy szűk évtizednyi alkotás után is olyan a Changes, mintha kisujjból rázta volna ki McBride. Az ötvenperces anyagban ott vannak a kötelező nagy érzelmi kitörések (pl. Shoreline, Let Me Go, Body Close, Midnight Sun) és az ezek közt hidat képező átvezetések. Jellegzetes a lemez hangzása, ha hallottunk már legalább egy tucat Synkro ep-t, akkor nagy meglepetések már nincsenek, de az összhatás így is kimagasló. Egy tehetséges művész eddigi legmonumentálisabb munkája, dubstep-garage-dnb hibridekből születő ütemekkel, jó vokálokkal és gépi melankóliával. Le a kalappal.

Synkro