Lee Bannon

Az Autechre egy ötlemezes, kiváló albummal rukkolt elő a semmiből, de hiába a lassan évtizedek óta tartó rajongásom, az utóbbi napokban egyszerűen képtelen vagyok Lee Bannonon kívül mást hallgatni. Sokadszorra bizonyosodik be, hogy ez az ember egy zseni, évről évre olyan anyagokat ad ki, amiktől eldobom az agyam.

A napokban épp a Bandcampre dobott fel egy kétlemezes mixtape-et, a több mint kétórás anyag harminc kiadatlan felvételt tartalmaz, amik 2012 és 2016 közt készültek. Vannak számok, amik egyértelműen az Alternate/Endings érából valóak, mások a Pattern Of Excel szuperambientjeit idézik fel, de talán először hallhatunk Bannontól rendes négynegyedeket is (na meg egy rakás jungle-t és dnb-t… imádom, amikor ezeket csinálja).

A legfélelmetesebb az egészben az, hogy rengeteg szám félkész. Váratlanul érnek véget, nincsenek kidolgozva, nem mindegyik szól olyan szépen. S még így is lehengerlő a végeredmény. Nem tudom, hogy mire vár a világ, de Bannonnak már rég az élvonalban lenne a helye.

Reklámok
Lee Bannon

Ancestral Voices

Liam Blackburnt eddig jobbára Indigóként ismerhettük (nem meglepő módon pont a legutóbb kitárgyalt Exit Recordsnál jött ki jó sok zenéje), illetve az utóbbi időkben az Akkord feleként tölt be úttörő szerepet napjaink tánczenei világában. Ő indított most új projektet Ancestral Voices álnév alatt, a Night Of Visions című lemeze pedig a Samurai Music Group új sublabelén, a Sumarai Horón jelent meg – érdemes lesz figyelni a következő hónapokban ezt a helyet, nemrég ugyanis kiadtak egy elég remek remixcsomagot Lucytól, vagyis úgy tűnik, hogy az Exithez hasonlóan itt szintén van valami drum and bassből jövő elszakadás/továbbgondolás, ami a pillanat legizgalmasabb történése.

A Night Of Visions simán a hét legjobb albuma, imádom a dobjait, de az egészben ott van az a misztikus, éjsötét atmoszféra is, amivel engem kenyérre lehet kenni. Néha a ritmus is kiegyenesedik, és akkor van némi technós vonzata az anyagnak, de alapvetően nem ez a fő irányvonala, hanem ügyesen hozza a kortárs elektronikából fakadó bekategorizálhatatlan jelleget.

Ancestral Voices

Regis

A legnagyobb pofátlanság volt előállni a Manbaittel: miközben az egész világ egy új Regis-albumra vár időtlen idők óta, a Blackest Ever Black gondolt egyet, és összegyűjtötte egy korongra az utóbbi évek legjobbra sikerült zenéit a művésztől. Tipikus manly man művésztechno 70+ percben, persze vannak drone-os ambientek is erre-arra (Dalhous- és Tropic Of Cancer-remixek, meg a többi), és nem mondhatjuk, hogy ismeretlen lenne a számok többsége, de hát tényleg ezek a legjobbak, haragudni sem lehet az összeállításra. Egyébként abszolúte a magamfajta embereknek készült ez, akik szeretik Regist, meg hébe-hóba hallanak is tőle valami újdonságot, de nincs kedvük a raklap mennyiségű represseket, kislemezeket, miegymást beszerezni. Bírom a borítóját, ez a matrica pedig telitalálat rá:

regis-manbait

Regis

Body Complex

A Heathered Pearls művésznév mögött rejtőző Jakub Alexander a kommunista Lengyelországban született, de a tinédzser éveit már Detroit külvárosában töltötte, napjainkban pedig Brooklynban él. Eddigi otthonainak sokszínűsége egy ideje hitelesen mutatkozik meg a zenéin is: a melankolikus kelet-európai elvágyódás hangulata találkozik Amerika szellemjárta iparvárosának megfakult rave emlékeivel, jellegzetes New York-i ábrázolásban. Az új, Body Complex című albuma ráadásul döbbenetesen éles és részletgazdag pillanatképet kap el minderről, a szűk negyven percben elterülő anyag ugyanis szépen emlékszik meg a korai ihletforrásokról (pl. a Gas-tetralógiáról, vagy ambient vezérelt Mille Plateaux-lemezekről) és a 8-10 órás techno bulik tökéletes levezetéseként szolgáló delíriumos napkeltékről.

Sokszor minél direktebb a Body Complex címválasztása, annál hatásosabb a végeredmény. Kihalt helyek gépies háttérzenéje ez, talán még az ember jelenlétét sem keresik a számok: a Sunken Living Areában elkezd kibontakozni valamilyen semleges hangvételű sodrás, majd kicsivel féltáv után, az Abandoned Mall Utopia első négynegyedeinél ér egyfajta csúcsra. Van az egészben valami elhagyatott és üres, de nem feltétlenül magányos. A meleg tónusok és lágy ambient hátterek miatt egy pillanatra sem vesz komor, vagy sötét irányt az album, inkább végig valami megnyugtatót sugároz felénk, hogy nincsen semmi baj, minden történni fog azután is, hogy mi már nem számítunk. S miközben szó szerint pulzál belőle ez az üzenet, úgy jelenik és telik meg mellette egy másfajta élettel a lemez: az Interior Architecture Software, Holographic Lodge, vagy Artificial Foliage című zenék mind egy mesterséges, művi környezetre reflektálnak. Alexander eddigi csúcspontja pontja az életműben, nekünk pedig augusztus egyik legjobb lemeze.

Body Complex

Nyári kedvencek

Javában tombol a nyár – az elviselhetetlen hőség mellett elég egyértelmű bizonyíték az is, hogy már megint egy hónapja nem frissítettem a blogot -, az időm nagy részét pedig régebbi lemezek újbóli felfedezésével töltöm. Lehet, hogy lesz majd egy poszt arról is, hogy mik akadtak ismét a kezembe, és 3-5-10-stb. év elteltével izgalmasak tudtak-e maradni, de most mégis inkább arról írok, hogy a múlt kutatása közben mik azok az újdonságok, amik tartósan a lejátszási listámban tudtak maradni. Mivel lassan vége a júliusnak, kis túlzással akár a nyár legjobb lemezeinek is kikiálthatnám őket, legalábbis az augusztusi megjelenésekről úgysem fogom szeptember előtt eldönteni, hogy mennyire jók. Az alábbiakban olvasható lista nem lesz hosszú (senkinek nem akarom 5 percnél tovább rabolni az idejét), de hátha talál köztük olyat, ami kimaradt.

“Nyári kedvencek” Tovább olvasása

Nyári kedvencek

Container

Saját magam lepődtem meg leginkább, hogy mennyire betalált az új Container, ugyanis nem voltam eddig nagy rajongója Ren Schofield munkásságának, mindig is túl monotonnak és nehezen élvezhetőnek véltem, amit csinált. S azt hiszem ebben nyújt teljesen mást ez az új album: mintha direkt lennének a számok hat-hét perc helyett három-négyre levágva, hogy nagyobb közönséget érjenek el, megszólítsák azokat, akiknek bejön ez a forma és hangzás, de soknak érezték a korábbiakat.

Az egész lemez nincs 27 perc, de a zenék tömörsége miatt sokkal nagyobb ereje van. Minden fejezet egy ijesztő dühöngés, ráadásul nincs elejük és végük, így mindig a kellős közepében találjuk magunkat. Hibátlan ipari zajtechno, Container eddigi legjobb munkája.

(Tipp: a fenti Bandcamp-linken 7 euróba kerül a lemez, de a Bleepen megvehetjük 7 dollárért is. Nem sok spórolás a mai világunkban, de akkor is.)

Container

Kymin Lea

Ez az új Truss EP masszívan a legjobb techno, amihez szerencsém volt az utóbbi hónapokban. Noha a szerzőnek van egy elég jól felismerhető hangzása, ezek a számok mégsem kategorizálhatóak be könnyedén (az elsőben például milyen szép melódia van!), kalandosak és érdekesek. S, ami nekem talán a legfontosabb: végre nem az a szigorú, lélekölő techno, amiből már több tízezer van a digitális boltokban, közben viszont mégis kemény tud maradni. Nagyon kevés ilyet hallgatok már, mert alapvetően ráuntam a műfajra (azt hiszem tavaly végleg kiégett bennem valami), de ezzel nem tudok betelni.

Kymin Lea

Slowly Exploding

Az évek során több 12″ bakelitet is sikerült összegyűjtenem Perc kiadójának portfóliójából, és még mindig úgy érzem, hogy elképesztően zseniális, ahogy ez az ember válogat és kezeli a Perc Trax-t. S ezt mondom úgy, hogy maga Ali Wells igazából sosem volt nekem kedvencem, de mégis, amiket kiadott, azokért sokszor feltételek nélkül tudok rajongani.

Az ilyen kiadóknál szerintem indokolt és megérdemelt ünnepelni a 10. születésnapot, úgyhogy a Slowly Exploding kötelező vétel. Az első lemezen dedikált újdonságok vannak, ezekre nem feltétlen fogok emlékezni később (sokkal jobban szeretem, ha kibontakoznak az ötletek és témák egy 3-4 számos EP-n), ugyanakkor a második lemezen lévő dj mix brutális. Egy raklapnyi Perc Trax-felvétel 65 percbe sűrítve – mindent elmond, hogy miért kell ezt a kiadót nyomon követni.

Slowly Exploding